sablonmentes

Libanon keveseknek szerepel az utazási bakancslistájának elején és még kevesebben vannak, akiknek elsőre sok minden ugrana be róla a Hezbollahon, (polgár)háborún vagy 1,5 évvel ezelőtti robbanáson kívül. Pedig nem véletlen hívták egykoron a Közel-Kelet Svájcának az országot, a fővárosát pedig a térség Párizsának, és nem véletlen ihlette Csontváry több világhírű képét sem a libanoni utazása. Sivatag és tevék helyett havas hegycsúcsok, hatalmas robajjal alázuduló csodavízesések, zöld erdők, egymás mellett megférő templomok és mecsetek, a világ legősibb városai és lenyűgöző római romjai...mindezek mellett hiperinfláció, szír menekültek és persze a Hezbollah. Millió kaland és megannyi élmény, mindez a 3,5 éves fiunkkal együtt. Unatkozni tuti, hogy nem fogunk itt, úgyhogy gyertek velünk az egykori Föníciába - Libanoni élménybeszámoló, második (középső és déli) rész.

Az északi kör után irány a főváros

Tripoli után a fővárosban töltöttük a napot - visszaérkezéskor rögtön elkanayarodtunk a 2020. augusztusi robbanás helyszínéhez, ami a mai napig sokkoló látványt nyújt (a robbanás során 200 ember meghalt, 80 eltűnt, 6000 megsebesült és 300.000 ember otthonát semmisítette meg a robbanás).

Bejrút egy nagyon érdekes város, ami hiába volt a Közel-Kelet Párizsa, sajnos a 15 éves polgárháború és az említett robbanás is súlyos nyomokat hagyott rajta. Ami rögtön feltűnik, hogy nincs folyamatos áramellátás. Akkor most el lehet képzelni a sok emeletes házban működő liftet, de ha csak a hűtőszekrényre gondolunk, akkor láthatjuk a probléma nagyságát. Természetesen a megoldás utat tör magának, generátorok formájában. Úgy működik a rendszer, hogy az embernek két villanyórája van, az egyik állami, a másik a generátoros. Vannak akkora generátorok, amelyek több szoba nagyságúak és egész negyedeket ellátnak árammal. Ezeknek a generátoroknak az üzemeltetése igazi aranybánya és nagyhatalmú politikusok kezében van és persze nekik nem érdekük erről a pénzről lemondani és a gazdaságot fejleszteni.

Sajnos ez a megoldás az egész országra jellemző, annak, akinek nincs pénze a drágább áramot megfizetni, annak a hűtőről is le kell mondania. A városban különböző negyedek vannak és bár vannak részek, ahol a vallások keverednek, de a keleti rész inkább katolikusok lakják, míg nyugatit a muszlimok. Volt egy sugárút, ami a polgárháború alatt elválasztotta a várost és nem volt átjárás. Azt is lehet látni, hogy az itt élő muszlimok nem annyira konzervatívok, nem takarja minden nő el a haját és a strandon is lehet bikiniben fürödni.

Ez egy szabad ország! - szokta volt mondani Khalid a sofőrünk.

Szabad persze, mindenhol csinálhatjuk, amit szabad. Az utcákon azonnal jöttek hozzánk a kéregetők, akiket szír menekültekként azonosítottak nekünk, de szerencsére, amint jeleztük, hogy hagyjanak békén, nem tapadtak ránk, mint Egyiptomban, hanem mentek tovább. Mondjuk itt a legszomorúbb, hogy a legtöbb pici gyerek, akiket minden helyi szerint direkt küldenek ki, hiszen őket hamarabb megszánják. Nekünk is volt olyan kislány, aki nem tudta, hogy együtt vagyunk, és Timi látta, hogy ahogy megindult Zoliék felé az ATM-hez, előtte behajította a papucsát a bokorba, aztán mutogatta, hogy nincs cipője...

Az éttermek választéka csodás és tényleg mindig jókat ettünk. Majdnem mindenhol beszéltek angolul. Általában napi kirándulásokat szoktak tenni az országban, mivel nincsenek nagy távolságok, mi azonban csak három éjszakát töltöttünk itt (az érkezésünk napján, a Baalbek előtti éjszakát és az utolsó esténket indulás előtt), és azt kell mondanom, hogy jó döntés volt, a kisebb városok hangulata sokkal inkább magával ragadott, mint a főváros.

Baalbek, a no go zóna…vagy mégis biztonságos?

Másnap indulás az egyik legizgalmasabb célunk felé, ami nem más, mint a Beeka-völgyben fekvő Baalbek. Kezdjük az elején: eleve a megközelítése is kalandos, hiszen a terület Hezbollah ellenőrzés alatt van, azaz nem javasolt itt aludni, ezért is indulunk Bejrútból ide a helyiek javaslatára. A települések állapota rosszabb, mint a parton és mivel a Baalbek közel van a határhoz, rengeteg szír menekültet lehetett látni és ha ez nem lenne elég, akkor ezen a részen nagy számban vándorcigányok is vannak (meg csempészbandák meg ilyenek). Állítólag nagyobb kábítószer ültetvények is vannak, de mi ezeket nem láttuk. Szerettünk volna ott aludni, de vezetőnk nagyon határozottan megtiltotta, mert veszélyes, ahogy a városban sem javasolta a nappali flangálást (csak így, kocsiban, együtt).

A külügy szerint Libanon „Fokozott biztonsági kockázatot jelentő ország”, egyes területei (pl Hezbollah-területes Baalbek, Türosz) „Nem javasolt utazási célország”. Ha csak ezt olvastuk volna, akkor biztosan itthon maradtunk volna, de több emberrel is tudtunk beszélni, akik helyiek/személyes tapasztalatai voltak és elindultunk. Több katonai ellenőrzőponton is átmentünk, de sehol sem foglalkoztak velünk. Onnan lehetett tudni, hogy már Hezbollah-os területen vagyunk, hogy a sárga zászlójuk lobogott mindenhol, amin a fegyver van és alatta természetesen arab felirat. Nem rejtik véka alá az eszközeiket. A közlekedésben annyi volt a furcsaság (a megszokott "arabos" dolgokon túl) hogy néha rendszám nélküli autók suhantak el mellettünk, mire Khalid, a sofőrünk sóhajtott egyet: Hezbollah. Nem lenne szerencsés koccanni velük. A városok szegényebbnek, puritánabbnak tűntek, mint a tengerpartiak.

Kicsit korábban érkeztünk Baalbekbe és kellet egy mosdót keresnünk, amit egy kávézóban gondoltunk megoldani. Ahogy beléptünk, minden szem ránk szegeződött. Kigyúrt szakállas fiatalok és csak férfiak. Zoli kért két kávét és a mosdóról kérdezett, Timi el is indult az irányába (a WC-t magát inkább nem minősítenénk, nehogy megtaláljon miatta a Hezbollah.. Nagyon kedvesen megkérdezték honnan jöttünk és utána ajánlottak éttermet, pékséget a közelben. Megkaptuk a kávét és indultunk tovább. Kint egy rendszám nélküli terepjáró állt... A souq-ban vettünk reggelit és ismét egy nagy adag édességet kóstoltattak meg velünk.

Nyitásra már oda is értünk a kétezer éves római romokhoz. Értitek? Kétezer éves. De a történet sokkal korábban kezdődött. A település története 5000(!) évre nyúlik vissza és az első templomot 4000 éve emelték Baál Napisten tiszteletére. Ennek a templomnak az alapjai között vannak 1000 tonnás faragott kövek, amelyek elhelyezéséről, annak szállítási módjáról halvány fogalmunk sincs. Hogy csinálhatták? Az biztos, hogy fontos szakrális hely volt és vélhetően jóshelyként is funkcionált.

A római templomok közül a legszebb és egyben a legépebben fennmaradt a Bacchus templom, amelynek csak a teteje hiányzik. Kidolgozása mesteri, egészen aprólékos. A bor és mámor templomát valami misztikus védelem megtartotta ebben a csodás állapotban – úgy néz ki, Isten/Allah/Jupiter nemcsak a hülyéket és a részegeket, de a részegséggel kapcsolatos épületeket is megvédi (bár most így belegondolva nem biztos, hogy Allah megvédi a részegeket, de mindegy). Az egész hely hangulata valóban varázslatos volt. Csendesen susogott a szél, sütött a nap és csak mi hárman voltunk a hatalmas oszlopok között – egy ilyen csodás világörökségnél másfél órán keresztül csak magunk lenni valami egészen elképesztő élmény. Bárhová felmászhattunk, bármit megérinthettünk, mintha nem egy kültéri múzeumban lennek, hanem részei lennénk az egésznek. A gigantikus oszlopok árnyékából kinéztünk a városra és nem hittük el, hogy itt lehetünk, ezt a látványt élvezhetjük. Szerencsések vagyunk! A romok után benézünk egy pékségbe, ahol fával tüzelt kemencében sütnek, persze ez itt nem úri hóbort, hanem a hagyomány és persze megkóstoljuk a helyi híres ételt, a szafihát, ami nem más, mint egy húsos batyu és állítólag itt a legjobb az országban. Persze mondhatni itt is mi vagyunk a látványosság – főleg Timi (ne felejtsük, egy siíta területen vagyunk).

Ksara, a libanoni borászat fellegvára

Azt tudtátok, hogy hatalmas kultúrája van a bornak Libanonban, és hogy ez a világ egyik legősibb bortermelő területe? Már a föníciaiak is nagy mágusok voltak, de később is gondoljunk csak a baalbeki Bacchus templomra, amit a bor és mámor megtestesítőjének tiszteletére emeltek, vagy arra, hogy Jézus is a mai Libanon területén változtatta a vizet borrá, de erről majd később. Az egyik emblematikus és talán a legismertebb borászat a Chateau Ksara, ami egyben a legrégebbi is, hiszen jezsuita papok alapították 1857-ben és a pincéi még a római korból valók. A helynek tökéletes mikroklímája van a bortermeléshez és a későbbi francia befolyás is jót tett az egyébként is nagyon magas szakmai színvonalnak. A pincét egyébként a jezsuita szerzetesek fedezték fel 40 évvel az alapítás után, amikori egy tolvaj rókát akartak elkapni, kifüstölni. A 2 km hosszú labirintust, korábban rejtekhelynek is használták, hiszen gyakoriak voltak a háborús villongások, de ma csak a hordókat, üvegeket tárolására használják. Kell is a hely, hiszen évente 3 millió üveggel készítenek az isteni nedűből, az ország termelésének 70%-át ők adják.

Amíg a Chateau Musarban beneveztünk a borskóstolóra, addig itt a pincelátogatás után inkább kértünk 2 kisüveg bort, amit a hatalmas tornácon tudtunk elfogyasztani úgy, hogy Poldi is rohangálhatott közben. Nem is akarunk itt okoskodni "gótikus arcú" kóstolókként a borokról meg a déli lejtők harmatán megcsillanó napfényről és a tölgyfahordók ízéről, mert mi csak azt tudjuk eldönteni, hogy ízlik-e a portéka, de itt nagyon ízlett - ahogy a híres Bödőcs-videóban is elhangzik: "nincs ennek semmi baja". Tökéletes program a verőfényes délutáni napsütésben a borászat előtt poharazgatni Baalbek és Aanjar között.

De szép római romok…ja, várj csak!

Libanon látványosságai között előkelő helyen szerepel Aanjar. Ez a település is a Bekaa-völgyben található, közel a szír határhoz. Ez azért érdekes, mert a muszlim terület közepén van pár örmények lakta település, akik keresztények voltak, így a polgárháború idején maguknak kellett gondoskodniuk a saját védelmükről és jólszervezett hadseregük valóban hatékonynak bizonyult. Ma is alacsony a bűnözés és elég jó az életszínvonal. De nem is ezért jöttünk ide, hanem 385x350 méteres területen elfekvő romokra voltunk kíváncsiak, ami egy római mintára épített palotaváros, amit al-Walid omjjád kalifa építtetett a 8. század elején. Valamikor ez a hely fontos kereskedelmi központ volt, mert félúton van Bejrút és Damaszkusz között.

Khalid és a srácok

A fallal körülvett várost nagy mérnöki tudatossággal építették, de soha nem fejezték be, mert 744-ben a várost elpusztították és romjait csak 1940-ben fedezték fel újra. Poldinak egy hatalmas játszótér sok-sok kővel, amire fel lehet mászni és le lehet ugrani. A város biztonságosnak tűnt és ezt írták róla, de az oda vezető úton sok -a sofőrünk szerint- szír menekültet láttunk, akik, amikor realizálták, hogy turisták ülnek a kocsiban, egyből elkezdtek kéregetni, vagy éppen a kocsi szélvédőjét akarták lemosni. Ha békeidőben jártunk volna erre, akkor mindenképpen aludtunk volna egyet itt, és folytattuk volna tovább az utat Damaszkusz irányába. Reméljük hamarosan lesz rá lehetőségünk!

Egy király nap várakkal, palotákkal és vízesés ebéddel

Éjszaka egy kisvárosban alszunk közel Bejrúthoz. A hotel nagyon szép, de kevés a vendég. Annyira kevés, hogy nem kapcsolják be folyamatosan az generátort, így jelzik is előre, hogy este 6 és 10 között lesz áram, utána nem, és reggel áramtalanul ébredünk, amivel csak annyi a baj, hogy a fürdőben tök sötét van, de mi elegánsan a telefonunk lápáival kellemes hangulatot varázsoltunk.

A következő megállónk egy magán cseppkőbarlang, a Kfarhim-grotto, amibe úgy megyünk le, hogy előtte bekacsolják a generátort, hogy a kis túrán körbe tudjanak vinni minket.

Ezután a Moussa kastélyban állunk meg, ami a traumafeldolgozás libanoni módja és a helyi Bory-várnak is hívhatnánk. Moussa azért építette a kastélyt, mert egy gazdag lány tetszett neki, aki viszont megmondta neki, hogy ne is szóljon hozzá, mert amíg az ő apjának palotája van, addig Moussa csóró. Szegény Moussa már kisgyerekként elkezdte tervezgetni a kastélyt, amiért tanára ellenszenvét is kivívta, aki gyakran bántalmazta a gyereket. Ahogy elkezdett dolgozni, saját kezével elkezdte építgetni a kastélyt. Minden pénzét erre költötte.  Mivel ez nem egy mese, végül a lány nem ment hozzá, de Moussa gazdag lett végül, és 70 év alatt (a felesége segítségével) felépítették a vára. A kastély kiállításként működik, amit Moussa gyerekei és felesége üzemeltet. Érdemes megnézni, mert érdekes kiállítások vannak benne, többek között a pincében megépítette az osztályát a bántalmazó tanárral, de persze rács mögé rejtette. Ugye milyen előnyt kovácsolt a traumából?

A vár után még megnézzük a Beiteddine palotát,  amit a 18. században építettek, majd az 1900-as évek közepén az elnök nyári rezidencájává nyilvánították (aminek egy része a mai napig az).

Ebéd a vízesés tövében ringatózó csónakon, avagy egy tökéletes világjáró szülinap

hiszen mit csináljon az ember, ha éppen utazás alatt tölti be kedvenc felesége a 32-t? Hát, ha Libanonban van, akkor kinéz egy éttermet megtapasztalni, hogy milyen elmerül a cukormázas keleti romantikában, szürreális módon ringatózni egy fehér rózsákkal feldíszített csónakban egy valószínűtlenül türkiz tavacskán a Shallalat al Zarka étteremben. Ha mindez nem lenne elég, akkor a zenei aláfestést a tóba csobbanó vízesés adja. Az ételek a libanoni konyha esszenciája a humusztól a grillezett (vagy éppen nyers) húsokon át a labnehig, arakkal kísérve. Annyira giccses, hogy már gyönyörű! Ha hiszitek, ha nem, nagyon jól éreztük magunkat, volt egy kis szigetünk a vízesés közelében! Persze az étterem is üres volt még, mert éppen csak nyitás után voltunk. Ma a sors szőrös keze ezt keverte ki nekünk, ez a mai kalandunk, ami biztos, hogy egy életre velünk marad, hiszen tényleg leírhatatlan volt.

Szaida avagy Szidón, Kánaán fia

Mára csak egy kis Szaida maradt. Nem foglaltunk előre és a városban csak a souq-ban van szálloda jelölve. A legszebb, ahova menni akartunk zárva van. A másik, ami 2-es értékelést kapott teltházas, az utolsó az elfogadhatónál is khm puritánabb, de nincs más, mert itt akarunk maradni, beleszippantani a szunnita város hangulatába.

A város az egyik legrégebbi föníciai város, Krisztus előtt 3. évezredben alapították. Történelme stratégiai fontossága miatt eléggé izgalmasra sikeredett. Tripoli mellett Saida piaca a legkarakteresebb és legautentikusabb. A szűk kis sikátorokban egyszerűen csak el kell veszni! A zegzugos kis utcácskákon portékájukat kínáló árusok visszarepítenek a múltba. Itt nem látunk turistákat, mi vagyunk a látványosság. Élvezzük a vibráló hangulatot és gyorsan megszoktuk az érdeklődő tekinteteket. Timi az egyetlen nő, akinek nincs eltakarva a haja, a lakosság a szunniták konzervatív vonalát képviselik. Este 7-kor egy pillanat alatt minden bezár a Ramadan miatt, és mivel világítás nincs, visszamegyünk a szállásunkra.

A szálláson sincs áram, így a napnyugtával egy időben mi is lepihenünk, hogy másnap kora reggel a kávénkat és az utcán beszerzett helyi süteményeket a keresztes tengeri erőd romjain ülve fogyasszuk el, senkitől sem zavartatva. Az itt kapható édességekre felhívták a figyelmünket, és a reggeli sétánk alatt egy árus jóvoltából végig kóstoltunk vagy 15 félét és a segítségével választottuk ki a reggelire valót. Kifejezetten jólesett az előző napi nyüzsgés után az ébredező piac hangulata, ahol nem tudtunk ellenállni a friss zaatar illatának és néhány fillérért beszereztünk egy évre elegendő mennyiséget. Ha valami autentikus helyre akarsz eljutni Libanonba, akkor Saida a te helyed!

A hely, ahol Európa is született: Türosz

A következő megálló Jezzine városa, aminek a szélén van egy vízesés. Sajnos a túraútvonal le van zárva, így gyönyörködünk a kilátásban (és elfogyasztjuk ebédre az ország legfinomabb falafeles szendóját), majd elindulunk az utolsó város felé, ami nem más, mint Türosz.

Útközben az Izraellel folytatott háború nyomait látjuk, elhagyott, szétlőtt házak formájában. Ismét Hezbollah területén vagyunk (így ismét egy külügy által nogo zónának nyilvánított részen, a Litani-folyótól délre), látjuk ezt a zászlókból és a siíta városok kinézetéből. Mint megtudtuk a zászlókon az áll: Mi itt vagyunk és védünk! - utalva a 34 napos háborúra. Még két dolog feltűnik, az egyik az út mentén hatalmas táblákon az izraeli háborúban elesett hezbollahos hősök (shahidok) képeit látjuk, a másik a hatalmas palesztin menekülttáborok, ami inkább nyomornegyednek néz ki. Katonai ellenőrzések mindenhol. Látom, a sofőrünk nem aggódik annyira, mint a Bekaa-völgyben. Meg is kérdezem, hogy mi a különbség. Itt csak Hezbollah van, akik nem bántanak senkit, csak a határt védik. Rend van. Nincsenek bandák, nincs annyi kábítószer. Itt ’csak’ az a veszély, ha a szomszédos országgal összerúgják a port. Néha-néha átlőnek a határon.

Aztán megyünk tovább és egy hatalmas palesztin menekülttáborhoz érünk.  Ez? - kérdezem. Hát ők csak arra várnak, hogy egyszer haza tudjanak menni, de már évtizedek óta itt laknak. Kijárnak dolgozni az emberek, de nagy a szegénység, turistáknak nem ajánlott bent sétálni. A forrongások gyakran innen indulnak, de a kormány a tábort masszív katonai erővel biztosítja. Ha nem lenne ez a destabilitás, egy valódi turistaparadicsom lenne ez a csodálatos ország.

A táj jellegzetesen mediterrán a rengeteg citrusültetvénnyel, pálmafával, olivával, de hatalmas banánültetvényt is láttunk. Maga Türosz pedig az ország gyöngyszeme. A tengerpartja csodálatos, a víz türkiz és a római romokkal itt sem tudunk betelni. Találkozunk néhány turistával is. Nem meglepő, hiszen a városban található romok a világörökség részét képezi. Azt hittük, már elegünk lesz a rómaiakból meg a kövekből, de nem, ezek a romok is egészen megragadóak.

A hippodrom hatalmas méretei lenyűgözőek. Egykoron itt szervezték a harciszekeres versenyeket akár 20 000 nézővel. Már látom is, ahogy Ben-Hur száguld és a tömeg hangos biztatással űzi a győzelem felé.

Egész egyszerűen lenyűgöző a város múltja: gondoljunk csak arra például, hogy Büblosz és Szaida mellett Türosz volt a 3. legfontosabb föníciai város(állam), hajósai (vagy az itt született Dido) alapították Karthagót, itt született Europé, innen rabolta el Zeusz a bika képében, és róla nevezték el a kontinensünket. Jézus egyik csodája, a kánaánita nő lányának meggyógyítása is erre (Szaida és Türosz környéke) történt (és 36x említik a Bibliában). Nagy Sándor simán bevette az északabbra fekvő föníciai városokat, azonban az akkor szigeti Türoszhoz 7 hónap kellett - anno ennek is nagy csodájára jártak. Sőt, még a türoszi bíbor szín is innen ered (nem meglepő módon), amit már Homérosz és Vergilius is említett. Szóval nem egy mindennapi hely, na!

A tegnapi (szakadt lepedős-ágyipoloskás) fiaskó miatt már előre kinéztük a helyet, ahol aludni szerettünk volna. A szállás pompás, tengerre néző panorámával, erkéllyel és még két extra is volt: az egyik, hogy lehetett kártyával fizetni (az első és egyetlen hely), a másik: vannak koktélok (és akkor a jacuzzit nem is említettük). Nem is haboztunk a föníciai tematikájú koktélok kipróbálásával és mivel a naplementét is tökéletesen lehetett látni, így a vacsoránkat is ide rendeltük, miután sétáltunk még egy kört a környéken. Csak ültünk a kis teraszon, bámultuk a Földközi-tengert, az ország elképesztő múltjára gondoltunk és arra, hogy a történelem most is dinamikusan alakul. Vajon visszatér-e a boldog békeidő? Képes lesz-e ez a csepp ország, ezzel a sok vallási és gazdasági teherrel egy egész régió feszültségeit kezelni? Nagyon szurkolunk nekik! Kicsit patetikusan arra gondoltunk, hogy az a gyönyörű naplemente, amivel megajándékozott ismét a sors, az pontosan így nézett ki 5 000 éve, ilyen háborúban, békében, ezt látja a muszlim és keresztény, libanoni és magyar. Ezt láthatta Zeusz és Europé is. Mosolygunk.

Jézus első csodája és a kék bor

Másnap reggel sétáltunk egy nagyot a parton, majd a reggelit is az erkélyen fogyasztottuk el. Rajtunk kívül még pár ENSZ-es és EU-s szavazási megfigyelő lakott a szálláson, velük beszélgettünk. Azt mondták ők is, hogy Libanon most biztonságos, csak a Bekaa-völgyben nem éjszakáznának. Akkor ezt jól csináltuk! - állapítottuk meg.

Elköszöntünk a legjobb szállásunktól és indulás tovább Qana felé, ahol a kánai menyegző volt, vagyis Jézus első csodatétele: a vizet borrá változtatta. Ide ha lehet, még kevesebb turista jön (nem mintha túl sokkal találkoztunk volna az út során), mert közel az izraeli határ és ez az utolsó pont, ahova betehetjük a lábunkat katonai engedély nélkül. Itt is csak mi voltunk. Elképzeljük Jézust és az esküvőt...micsoda pillanat!

Indulás vissza Bejrútba. Még sétálunk, eszünk egy nagyot, kimegyünk a Galamb-sziklákhoz. Itt kezdtük az utunkat, most itt bontunk egy üveg (majdnem vízből varázsolt) KÉK bort és a szállóból kapott poharakkal koccintunk egyet – már arra is, hogy nagy szervezések árán, de csak sikerült a Chateau Wadih különlegességét is beszerezni (ha már a Baatara-vízesés környékén nem tudtunk elmenni hozzájuk, hiába volt lebeszélve).

A kánai mennyegző barlangja

Hát, mi ezt tudtuk varázsolni a vízből:)

Jó kis kaland volt!

Libanon egy meglepetésekkel teli ország és tényleg elvarázsolt minket, voltunk 5000 éves városban, hómobiloztunk Csontváry cédrusai között, túráztunk hóban és zöld erdőben, ősi keresztény (barlang)kolostorokban voltunk, láttuk Baalbeket, ami maga a csoda a csodában, hHezbollahos területen jártunk, finomakat ettünk és nagyon élveztük az egész út minden pillanatát. Nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ide is eljuthattunk. Tudjuk, hogy Libanon nem a klasszikus kisgyerekes úticél a legtöbbek képzeletében és sokan nem mernének elindulni, főleg nem gyerekkel, nekik azt javasoljuk, nézzék meg e képeinket és leírásainkat, mert érdemes erről az országról kicsit többet tudni….vagy akár felvésni a bakancslistákra! Vagy menjetek el a budapesti libanoni éttermek egyikébe, mint az ARZ vagy a Byblos, mert a libanoni konyha is lenyűgöző.

Köszönjük Khalidnak, a sofőrünknek a nagyon sok információt, az oltalmat és a biztonságos vezetést. Nektek, pedig, hogy egy kicsit velünk utaztatok!