Egyiptom nagyon sok ember utazási bakancslistáján szerepel, ha másért nem, hát a piramisok és a csodálatos Vörös-tenger miatt. Nem véletlen, hogy a világ csodái közé tartoznak a piramisok, olyan nevezetességekkel együtt, mint a Colosseum, Chichén Itza, Kínai nagy fal, Machu Picchu, Petra vagy a Tádzs Mahal. Mi most két hetet töltöttünk kint 2,5 éves kisfiunkkal, ami ennek a hatalmas országnak a múltjához és méretéhez képest egy egészen elenyésző idő, tehát csak némi kis ízelítőt kaptunk a helyi dolgokból. Csak néhány országból lehet berepülni, így a turizmus drámaian visszaesett, szóval viszonylag békésen, tömegektől mentesen tudtuk élvezni az egyébként (túl)zsúfolt látványosságokat. Egyiptomi útibeszámoló, 1., északi rész: a piramisoktól a sivatagig.
Marhaba, Kairó! Yalla!
Kairóba érkeztünk és a hatalmas város forgataga egyből elsodort magával. Már a reptéren megkezdődött az alkudozás, ami gyakorlatilag az út végéig tartott. Szállásunkat a belvárosban foglaltuk le, ahol a 3 ágyas szoba 18 USD volt reggelivel. Vacsorára a közelben levő és a minden helyi által istenített Abou Tarek étterembe mentünk, ahol nincs étlap, hiszen csak egyféle főétel van - a kosari, ami az egyik legjellegzetesebb egyiptomi ételnek számít.
Másnap reggel elindultunk a gyalogosan felfedezni a várost. A célunk az 5 km-re fekvő Salah El Din Citadel volt. Szinte filmszerű volt, ahogy reggel elindult az élet, ahogy az utcán sütötték a kenyerek, az emberek itták a reggeli teájukat kis, színes műanyagszékeken. Méterenként üdvözöltek és néha pár lépésen keresztül mosolyogva követtek minket. A forgalom lassanként erősödött, ami a dudálások gyakoriságának a növekedése jelezte. A következő meglepetés a citadella belépője volt, ami 180 LE (egyiptomi font) ami 3.600 forint fejenként. Ez a nagyságrend gyakorlatilag mindenhol jellemző. A citadella lefőbb vonzereje Kairó látképe és az impozáns Mohammed Ali-mecset.
Innen már taxival mentünk tovább a kopt negyedbe, ami kb. 6 km és 30 LE volt, ami 600 HUF. A forgalom igazán szokatlan a hazai szemnek, a sávfestések még tájékoztató jelleggel sem bírnak, az indexet dudára keresztelték, az úton autók mellett tuk-tukok, lovaskocsik, tevék, szamaras kordék és gyalogosok forgataga hömpölyög. A negyedbe csak rendőri kordonon keresztül lehetett belépni. Itt minden nem muszlim vallási épületet fegyveresek védenek. A feltűnően kevés látogató nagyrésze helyi turista volt. A kopt negyedben a legismertebb látványosság a Függő templom, ami egy római erőd falain áll, és a templom padlóján van egy átlátszó rész, ahol látható, ahogy ’függ’. A szállásunkra visszafelé metróval mentünk amiért 100 forintot (5 LE) fizettünk, ennyiért használhattuk az arab világ legnagyobb hálózatát. A metró kocsijaiban faredőnyök adtak egy kis extra keleti hangulatot az élményhez. Visszafelé a Tahrír téren szálltunk le, ahol az Egyiptomi Múzeum is található, valamint több politikai tüntetés tanúja volt. A nap végén egy helyi pékségben vásároltunk pizzát, ami itt is népeledel és a közeli híres El Abd Pastery-ben, ami az ottani Szamos cukrászda, vettünk helyi édességet. Azt ismételten megállapítottuk, az arab desszertek nem lesznek a kedvenceink a mérhetetlen édességük, ragacsosságuk miatt. Este még elmentünk a piacra (Khan el-Khalili), ahol hirtelen egy papiruszos és mecsetes embernek köszönhetően egy minaret tornyából néztük a naplementét.
Kézzel fogható történelem: a piramisok
A szállodából leszerveztük a következő napunkat, ami a piramisok felfedezése volt. Itt gondolom mindenkinek Giza mellett található piramisok jutnak eszébe, de az országban kb. 130 piramis található. A gízaitól 40 km-es távolságban van Dahshur és Szakkara, amelyek legalább olyan érdekesek, mint nagyobb társaik. (Csak mellékesen megjegyzem, hogy Szudánban még ennél is több piramis található.) Ami teljesen elképesztő volt, hogy sehol nem voltak turisták, a vezetőnk szerint aki jön, azokat felszippantja a Vörös-tenger, ide már nem jön el senki, ha mégis, az csak a nagyokat nézi meg. Sok olyan piramis van, ami összeomlott, több kisebb kövekből épülteket a helyiek újra hasznosították az otthonaik építéséhez. Dahshurban viszont még be is másztunk egynek (a Tört falú piramisnak) belsejébe. Voltatok már egyedül egy hatalmas piramis gyomrában? El sem hittük! És még csak 10 óra!
Ezután a szakkarai piramisok csodálatos arányai nyűgöztek le. A látvány annyira elvarázsolt, hogy nem is akartunk elmenni, pedig a Nagy Piramisok vártak ránk..de nem sokáig. Már messziről mosolyognak ránk! Kheopsz piramisa már az ókorban is csoda volt, így 4500 éves korában is igazán jó formában van. Hol jártunk mi, magyarok 4500 éve? A majd’ 50 emelet magas piramis 4000 évig a világ legmagasabb építménye volt. Hogyan voltak képesek megépíteni egy ekkora csodát 20 év alatt? A kínai nagy fal mellett ez is látható világűrből. Felemelő pillanat, hiszen a világ (ókori és új) csodái közül ez az utolsó, amit még nem láttam; Poldinak pedig ez a 4., ami lássuk be, egy 2,5 évestől szép teljesítmény. Jöttek a tevegelést kínálók, majd, amikor 100 LE-t (2000 HUF) kér egy órás túráért, igent mondtunk. Végül fél óra lett, de két külön tevével. Poldi sem ült még tevén, hát miért ne itt kezdje?
Nagyon vártuk az estét is, hiszen utunk legmenőbb szállására mentünk - a piramisok lábánál fekvő Mena House-ba, ami 1890-ben nyitott és mindig a környék egyik legelegánsabb szállodája volt. Számos híresség szállt meg itt, mint Churchill, Frank Sinatra, Roger Moore (tudtátok, hogy a Kém, aki szeretett engem számos ismert egyiptomi helyszínre is elvisz minket?), Agatha Christie (Halál a Níluson c. könyvében is megjelenik a Mena House), Chaplin és most jöttünk mi is. Vannak olyan helyek, amikor csak ülni szoktuk és nézni ki a fejünkből, bámulva a látványt, abban reménykedve, hogy minden apró részlet beleég az agyunkba és örökre eltárolódik benne. Most is ezt történt, ültünk a szobánk erkélyén és próbáltuk felfogni a felfoghatatlant, elmenteni az agyunkba a látványt, az élményt, a hangulatot… 4500 év!
Másnap a reggeli fenséges volt, talán a fáraók is megirigyelték volna. Továbbra sem tudtuk levenni a szemünket a hatalmas építményekről, azonban, ahogy egyik barátom mondani szokta volt: a jó dolgokban az a rossz, a rossz dolgokban az a jó, egyszer véget ér.
Irány a Szahara
Gyors pakolás után elindultunk dél felé, célunk a 370 km-re fekvő Baharijja-oázis. Szerencsére Poldi az út nagy részét alvással tölti. Sok látnivaló nincs, az út széles és jó. A sivatag kietlen, gyakorlatilag nincs település, semmi, csak a villanypóznák kísérnek. Azért megyünk privát kocsival, mert annyira kevés a turista, hogy nem indítanak buszokat és a turisztikai hivatal nem javasolja a helyi buszok használatát, mivel így nem tudja a külföldiek biztonságát garantálni, így küldenek egy kocsit értünk az oázisból (50 USD az ára, amiért 750 km-t vezetnek, vagyis 20 HUF kilométerenként). Megérkezéskor egy rövid ebéd a ’szállodában’, ahol ismét csak mi vagyunk. A ’szobánk’ egy nádfedeles kis viskó, de van benne klíma, amit persze nem használunk, mivel éjszaka 15 fokra hűl le a levegő. A nap hátralevő részében a környéket fedezzük fel. Maga az oázis hatalmas, datolyát, guavát és dinnyét(!) termesztenek. A föld mélyéről szivattyúzzák ki a vizet és különböző csatornákon át öntöznek vele, majd egy hatalmas tóba gyűjtik, ami meglepetésre enyhén sós. Majd egy kis sivatagi veretés után egy szabályosan piramis formájú hegyet nézünk meg, végül a Gebel El Engleez-ről (Angol-hegy) nézzük a naplementét. A nevét az I. világháború alatt itt állomásozó angolokról kapta. A napot egy spontán beduin, sivatagi teázással zárjuk, kilátással az oázisra. Az igazi kalandok azonban másnap kezdődtek!
Milyen színű a sivatag?
Egy kiadós reggeli után felpakoltuk a sátrakat, szivacsokat, hiszen ma kint alszunk a sivatagban. A terepjáró egy 20 éves Toyota, itt már csak ez van. Elképesztő, mennyire nem zörög, pedig már 400 000 km felett mutat az óra, de nevetve mondják, sokkal több van benne. Általában csoportokat szoktak vinni, de most örülnek, ha néha jön valaki. Első állomásunk a Fekete-sivatag, ami a vulkanikus hegyek eróziójából kialakuló apró kövek és homokok miatt kapta nevét. Szóval itt vulkánok voltak egykoron és az idő múlásába nem avatkozott bele emberi kéz. Talán millió évek teltek el, csak a természet erői dolgoztak itt, most pedig Poldi homokozik. Islam, a vezetőnk szól, indulnunk kell, hosszú lesz a napunk. Kicsit el is akadunk a homokban, de egy kis hintázással megindul az autó. Nagy büszkén jelentik be a következő állomást, egy beduin falut. Kicsit meglepődünk, hogy egy kis háznál állunk meg, de hamarosan kiderül, azért, mert itt a forrás. Büszkén mutatják az állami pénzből működő dízel szivattyút, hiszen ennek, és csakis ennek köszönheti a falu és a környék (az oázis) a létezését. Itt a víz az életet jelenti. Nagy kincs. Megnézzük a dinnyeföldet és megyünk tovább, bár elvileg itt lenne az ebéd, de azt mondták, hogy tudnak jobb helyet, ha még bírjuk. Hát persze!
A következő hely Aqabat, ami egy hatalmas völgy. Teljesen szürreális látvány. Sehol ember alkotta nyom a horizonton. Ahogy kicsit átjár a hely szelleme, az jut eszembe: a hely, ami csendjében, látványában, színeiben fenséges harmóniában van, de valahogy a kietlensége és pusztasága érezteti, hogy egy apró, pici pont vagy, egy homokszem a végtelen horizonton. Ha a lélek titkait kellene elrejteni, hát ez egy igazán tökéletes hely lenne. Megyünk tovább, utak már régóta nincsenek, de Islam tévedhetetlenül megy előre, ismeri a terepet, 16 éve járja. Hamarosan megállunk egy szurdokban, két hatalmas fehér szikla között. Az egyikre egy hegyoldalnyi homokot hordott a szél. Pazar hely egy ebédre. Ők készítik a finom falatokat, addig mi…mit is csináljunk? Na jó, gyerünk sandboardozni! Poldit nem lehet leállítani! Csúszkálni egy hatalmas homokozóban? Rohan Islamnak megmutatni, hogy mennyire ügyes és segítség képen egy kis homokkal fűszerezi az ebédünket. Keleti kényelem és kényeztetés, királyi, akarom mondani fáraói menü. Gyors pakolás és gyerünk mosogatni a közeli oázishoz. Pár pálmafa és egy csörgedező forrás. Milyen csodálatos a természet? A semmi közepén egy pici oázis. Honnan kerül ide a víz? Szokott itt eső esni? -kérdezem. Persze! -jött a válasz, évente egyszer-kétszer.
Éjszaka a sivatagban
Megyünk tovább. Néha meg-megállunk és élvezzük a helyet. Jó mindentől távol, sehol senki. A szél és homok formálta képződmények fehérre váltanak, de tényleg fehérre, mint a görög falvak házainak falai. A nap lassan kúszik a nyugati horizont felé, hamarosan táborhelyet kell keresnünk. Hopp egy terepjáró, mellette egy tagadhatatlanul helyi arc. Odamegyünk. Islam mosolyog. Itt kell fizetni a belépődíjat -mondja. Kifizeti, de természetesen egy közös teázás sem maradhat el. Mi elmegyünk egy rövid túrára a naplementébe, míg ők előkészülnek a táborozáshoz. A teremtő igazán különleges hangulatában volt, amikor megálmodta ezt a helyet. A sivatag homokjából felbukkannak a különböző formájú hófehér képződmények. Ha elegendő ideig nézegetem őket, valamit bele tudok képzelni, kicsit olyan, mintha felhőket néznénk. Néhány kép után kéz a kézben sétálunk, Poldi visongva rohangál, felmászik a kisebb sziklákra, ugrál. Most csak hármasban vagyunk. Ismét pillanat az időtlenségben. Kis keresés után megtaláljuk a táborunkat, ami igazán pompás.
Ahogy a nap erőtlen sugarait felváltotta az éjszaka zordsága, a csillagok egymás kezét fogva ragyogtak át a ropogós sötétségen. Mi a tűz közelében beszélgettünk, teázunk és jön a vacsora. Egy sivatagi róka is megjelent. Adunk neki egy kis vizet és falatozik a maradékból és megy tovább. Poldit nem kell altatni. Mi beszélgetünk még egy kicsit, bámuljuk a csillagokat. Már most tudjuk, még kellene maradnunk pár napot, de éjszaka elég hideg van, így nem mertünk egy 2,5 évessel többet bevállalni.
Hajnalban vezetőink még alszanak, így ismét elindulunk túrázni. Látjuk, ahogy a csillagok fénye elhalványul, ahogy a nap kósza sugarai aranyszínűre festik a mészkőformákat. Reggeli után még megyünk egy olyan részre, ahol kicsit sárgásabbak a sziklák és lassan visszatérünk az aszfaltozott útra.
Ha Egyiptomban jártok, szerintünk tényleg az egyik legnagyobb és kihagyhatatlan élmény a sivatagi túra. Islamot és Badryt pedig bátran és szívből tudjuk ajánlani!
Délben kocsit váltunk és irány Kairó. Megbeszéltük, hogy egy másik úton megyünk vissza, ami elvileg még nincs megnyitva. Hát ez így is volt. Egy nemzeti parkon mentünk keresztül, ahol az út egy része már aszfaltozott volt, de sok helyen még murvás volt. Kaland volt az út, melynek a végén egy hatalmas tó volt, persze a sivatag közepén. A giccseség jegyében, a tóba a víz egy vízesésen keresztül jutott el.
Késő délután értünk Kairóba, ahol éppen a délutáni csúcsba futottunk be. Szerencsére a Gizai piramisok mellett mentünk el, jó volt még egy pillantást vetnünk rá. Este a megszokott kis szállásunkra mentünk és a már ismert kosarival zártuk izgalmas kalandunkat. Már csak a sör hiányzott, de egy muzulmán ünnep miatt az italt árusító egységek zárva voltak. Sebaj! Este leszervezzük a másnap startoló programot, és álomra hajtjuk a fejünket – hiszen holnap ismét nagy kalandok várnak ránk!
Tetszett a bejegyzés? Érdekel, merre visz tovább az utunk Egyiptomban? Hajóznál velünk a Níluson, felfedeznéd az ókori templomokat vagy alámerülnél a Vörös-tengerbe? Akkor kövesd a blogot és a Világjáró Család Instagram-oldalunkat, ahol még javában tart a sztorizás is.
Ha pedig érdekel, hogy hogyan lehet kisbabával, kisgyerekkel is világot járni, hogy hogyan jutott el Poldi 24 hónapos korára 24 országba, akkor iratkozz fel a 24 ország 24 hónaposan – Világjáró Családok közikönyve c. könyvünkre, hogy elsők között és kedvezménnyel juthass majd hozzá!
