sablonmentes

Az USA- és a balti-roadtripek után idén már elég bátran vágtunk bele a következő lakókocsis kalandunkba, amely során most délre vettük az irányt. Szokás szerint elvárások helyett elképzelésekkel, pontos tervek helyett csupán vázlatpontokkal vágtunk neki az útnak a három éves fiunkkal. 7 országot jártunk be a 4000 km során, ahol minden éjszaka vadkempingeztünk valahol a természetben – hol a hegyekben, hol tenger-, tó- vagy éppen folyóparton, vagy akár egy több száz éves kőhíd társaságában. Élménybeszámoló, 2. rész: Albániától Boszniáig.

 Miredita, Albánia, avagy irány a „balkán Bora Bora”

A balkáni túránk egyik legjobban várt állomása következett, Albánia. Annyit olvastunk az ország vadregényességéről, csodás tengerpartjáról, felfedezetlen szépségeiről, hogy szinte láttuk magunkat, ahogy lebegünk a tiszta türkiz tengeren, alattunk fehér homok és örülünk, ha egy embert látunk.

Hát igen! Ezt gondoltuk, azonban ahogy megérkeztünk Ksamil forgatagába, egy teljesen más kép fogadott. Alig tudtunk haladni a sok Mercitől, itt tényleg mindenkinek van egy csillagos autója, ha nincs, akkor nem is ember! Megállunk tankolni, nagyon kedvesen beszélgetnek velünk, így meg is kérdezem, merre tudnánk egy parthoz közeli helyen éjszaka vadkempingezni. Furán néztek ránk, hát inkább a hegyekben, mert itt teltház van, de a városon kívül van egy nagyon jó strand, menjünk oda és nézzünk körbe. Kicsit figyelni kellett vezetés közben, mert a lefolyók fedelei néha hiányoztak és abban még a lakóautó kereke is eltűnt volna. Szerencsére egy kupé merci ment előttünk, aki ügyesen tekergette a kormányt, amíg volt aszfaltút, aztán már csak a poros földút volt előttünk. Nem aggódtunk, hiszen ahol a kupé elmegy, ott mi is. Megérkeztünk a legjobbnak titulált „eldugott” strandhoz, ahol úgy ezer autó parkolt, hatalmas ugrálóvár a vízen, ezer napernyő. Nem ezt gondoltuk a Balkán ’felfedezetlen’ ékkövéről! Az albán Bora Bora, mi?

Húha – néztünk egymásra. Húzzunk innen gyorsan!

Ok, nem gond, az észak felé tartó út, a parton megy, majd csak lesz valami. El is indultunk, de iszonyat dugó, olyasmi, amikor péntek délután próbálunk kijutni Balaton irányában és közben 10 km-ként koccanás van, de itt nincs alternatív út, csak a nézelődés marad. Lassan haladtunk, így jutott időnk gondolkodni, hogy vajon mit jelent az felirat: Traditional Albanian Nightclub. Nem jutottunk a végére, de ha valaki tudja, kérem, írja már meg nekünk, hogy ne gyötörjön tovább a kíváncsiság! Feltűnően sok az építkezés, hatalmas szállodák és lakóházak. Első benyomásra olyan, mint amikor hirtelen mindenki nyert volna a lottón, így gyorsan vesz házat és autót, de az infrastruktúra nem követte volna le a lottóötösök igényeit. Azért lassan, de biztosan haladtunk és végül kikeveredtünk. Na akkor biztosan most jön a tuti!

Hétvégén majd felmegyünk…

Nem jött. A tengerparton hatalmas építkezések, mindenhol, meg a kisebb partokon is számtalan ember, szezon van. Akkor menjünk fel a hegyekbe, Llogora Nemzeti Park lesz a mi helyünk. Egy masszív emelkedő egy szerpentines úton, ahol mindenki F1-es versenyzőnek képzelte magát és a beláthatatlan kanyarokban is előztek. Az is jellemző volt, hogy egy nagyobb kanyarban átsodródtak az autók a másik sávba. Szokni kell a vezetést. Szerencsésen feljutottunk és hamar találtunk egy éttermet, ahonnan mesés kilátás nyílt a tengerre, pedig már 1000m magasan voltunk. Nem lehet kártyával fizetni, de a szomszédos szállodában váltanak. Váltás után közli a pincér, hogy már nem szolgálna ki, mert csak 30 percig vannak nyitva. Pontosan meddig, kérdeztem, mert 6.10 volt. Hát 7-ig. Ok, addig befejezzük. Nagyon húzta a száját, de felvette a rendelést. Kérdeztem, hogy a hasonlóan fantasztikus kilátással rendelkező parkolóban alhatunk-e. Sima ügy! - mondta. A kaja nagyon finom volt, a sör hideg és azt láttuk, hogy 7-kor szinte tele volt a hely. A lényeg, hogy még 9-kor is mentek emberek vacsorázni.

Másnap reggel elmentünk egy túrára és megbeszéltük, hogy a következő cél az Ohridi-tó lesz. Poldi egyre ügyesebben jön velünk és egész jó tempóban tudtunk haladni. Nagyon jól esett egy kis mozgás és a nemzeti park is káprázatos volt.

Mire visszaértünk a parkolóba, ismét minden tele volt. Vajon mi lesz a tónál? Mindegy, menjünk! Szerencsére egy szakaszon van autópálya, no nem olyan, mint otthon, hiszen itt jöhet szembe bicikli, néhol árusok is voltak, de egészen jól tudtunk haladni. Ahogy lementünk az autópályáról, a kereszteződésekben CD-t árultak és a gyümölcsárusok is megszaporodtak. Timi fügemániás, én a dinnyéért vagyok oda, így fel is tankoltunk belőlük. Poldi nyomta a szokásos alvását, amikor fent volt, akkor kérdezett és általában a miérteket. Egyszer elszámoltam, 17-szer válaszoltam a miért kérdésekre.

288 méteres mélység

Megérkeztünk az Ohridi-tóhoz, ami az első pillanatban elvarázsolt. Megérkezés után, gyorsan beültünk egy sörre az étterembe a játszótér mellé. Hamisítatlan Albán hangulat! Feltűnt, hogy az étteremben akkor szedik le az asztalt, ha oda akarsz ülni, addig maradnak a használt tányérok, villák. A pincérek arcáról a munka fájdalma sugárzott. Csak albán étlap volt, hát nem szeretnek minket! - gondoltuk, vagy csak egyszerűen Albánia a Balkán balkánja. Ahogy tanulmányoztuk az étlapot, a mellettünk ülő asztaltól egy fickó elkezdett velünk beszélgetni, majd á ült segíteni az étel kiválasztásában… és mesélni kezdett. A szomszéd városban született, de elköltözött Olaszországba és ott kamionos. Amikor elment, akkor még az embereket nem engedték a tóhoz, mert a határ mellett van és féltek, hogy átszöknek. Utak sem voltak. Semmi, csak nyomor. Enni sem tudtak és mindenki félt. Vagy egy órán keresztül hallgattuk a történetét és rajta keresztül valahogy megnyílt előttünk Albánia. A hely szelleme befogadott minket. Megértettük egy kicsit a néplelket. Az ételek pedig elkápráztattak minket és rendeltünk egy extra adag kukoricakenyeret, annyira finom volt. Amikor a pincér kihozta, akkor ő kezdte el mesélni, hogy gyerekkorában csak ezt ették, mert nem volt más és most nagyon büszke, hogy mennyit fejlődött az ország. A ksamili csalódottság után végre ismét ’hangulatba’ kerültünk, az albánok barátaink lettek. Másodszor már nagy mosollyal szedték le az asztalról az otthagyott tányérokat, amikor leültünk.

’Fun fact’: Poldi szaladt hozzák, hogy egy kisfiú ütögeti és lökdösi a csúzdánál, persze mentünk is, hogy mi van. A kisfiú nem szólt semmit. Elment anyukájához. Utána is láttak, hallottak még minket, de semmi. Aztán este egyszer csak magyar szavak ütik meg a fülünket itt az isten háta mögött – hát ezek a kisgyerekek voltak, akikről így kiderült, hogy magyarok. Ez pedig egy kis magyar néplélek.

Az Ohridi-tónak elképesztő hangulata van. Iszonyatosan öreg, 5 millió éves tó, 30 kmx14km-es szakaszon terpeszkedik, kristálytiszta vizű és a legmélyebb ponton 288 m mély, és 200 csak itt élő endematikus faj található benne, az UNESCO világörökség része. Az albán részen egészen vadregényes helyek vannak és még simán le lehet parkolni közvetlenül a part mellé. Szerencsére nincs tömeg és a víz hőmérséklete is nagyon kellemes. Nem tudunk betelni a tó tisztaságával. Jó lenne, ha parton sem dobálnák el a szemetet, de ugye Balkánon vagyunk. Timi egészen beúszik és amikor kiért, nevetve meséli, hogy amikor lenézett, hirtelen tériszonyos lett, annyira tiszta. A part kavicsos és ez Poldinak kimeríthetetlen játszóteret jelent. Nagyon élveztük a lelassulást, de azért felkerekedtünk és biciklivel a 20km-re fekvő Podgarec-be tekertünk, ahol megkóstoltuk a hely leghíresebb ételét, a grillezett koran halat (ohridi pisztráng becsesebb magyar nevén). Annyira a finom, hogy Erzsébet királynőnek is rendszeresen szállítanak belőle. Hát jó ízlése van, az biztos! Szerencsére az étterem egy vurstli mellet volt, így Poldi is a mennyországban érezhette magát!

Manapság viccesen néz ki, de egykoron ijedelmet váltott ki az emberekből a rengetek vasbeton bunker. Láthatóan nagyon védték a határt, de nem (csak) a szomszédoktól, hanem az albántól, hogy ne tudjanak elmenekülni a szomszédos országba.

Azért vettünk vacsorára is halat és zöldségeket grillezni, mindezt az út mellett. Este elmerültünk az édes semmitevésben és a pillanatban.  Néha egy hely nem adja könnyen magát, de egy idő után ráéreztünk varázslatosságára, az emberek kedvességére.

Bora Bora után irány az Alpok – az albán Alpok!

Másnap szomorúan indultunk tovább Valbona Nemzeti Parkba. Ismét feltankoltunk gyümölcsökkel. Az árusnéni próbált dupla áron adni mindent, de amikor a végén mondtam neki, hogy akkor inkább nem kérünk semmit, akkor hirtelen elég lett a fele. Rájöttünk, hogy szeretjük az albán humort, ki ne menne el egy DentIstambul fogászatra vagy venne egy szép szőnyeget a Carpet Diem boltban. A tankolásnál figyeltem, hogy olyan kútnál tankoljunk, amiből többet is láttam, mivel itt minden sarkon van egy privát kút. Most is olyan helyen álltunk meg, amiből már jónéhányat láttunk korábban, de amikor elkezdték a tankolást, reflexesen rákérdeztem, hogy kártyával fizethetünk-e. Only cash, Lek, Euro, Usd. Ha arra jártok, erre mindenképpen figyeljetek!

Ismét nagyon keskeny utakon közlekedtünk, de szerencsére nem volt forgalom és a táj is vadregényes. A naplemente aranyba borította a tájat és megállapítottuk, az arany nagyon passzol a patakok türkizéhez és a fenyvesek zöldjéhez. Poldi kicsit unta már az utazást és megígértük neki, hogy ott fogunk megállni, ahol van valamilyen játszótér. Hát Poldi türelme meghozta jutalmát, mert az utunk végén egy hatalmas játszótérre bukkantunk, ami egy nagy szállodához tartozott, ahol egy egész jó kis étterem is volt és nem, nem, nem lehetett kártyával fizetni, cserébe nagyon jó árfolyamon váltották az eurót.

A szálloda tele van helyiekkel. Szerencsére egy szuper helyen tudtunk éjszakázni. Itt is nagyon sok az eldobált szemét, emiatt egyszer át is álltunk. Nem tudjuk megszokni, a táj egyszerűen varázslatos, de az eldobált szeméthalom lelombozó. Ha felemeled a tekintetedet, akkor csodákat látsz, de ahogy magad elé, akkor halmokban állnak a műanyagpalackok.

Másnap reggel próbáljuk lefoglalni a következő napi kompot, de a wifi gyötrelmesen lassú. Nem tudunk foglalni. Ha neten foglaljuk, akkor 10% kedvezményt kapunk, de mindig ledob a rendszer, mert nincs hely. Marad a telefonálás. A fickó megígéri, hogy megnézi a lehetőségeket, de az időben telik, mindenesetre áttértünk Whatsappra, elküldtük az adatokat és jeleztük, hogy délután leszünk ismét netközelben.

Elindultunk a mai napi túránkra egy vízeséshez, amihez a kiindulási pontjához „4x4 jeep transferrel” lehet eljutni helyi megfogalmazásban, ami a gyakorlatban egy lepukkent (mi más mint) mercit jelent. Denis barátunk elvisz a kiindulási ponthoz, ahol kiderült, hogy nem fogja megvárni, hogy mi gyerekkel több idő alatt teljesítsük a túrát, de itt is azért sikerült mosolyogva búcsúzni, meg majd csak megoldjuk valahogy.

Maga túra elég rövid 1,3 km, de 150 m szintemelkedés van és mi Poldi tempójával tervezzük megtenni. Egy vízeséshez megyünk. Poldi simán kapaszkodik felfelé a sziklákon, ügyesen lépked. Határozottan ügyesebben mozog, mint 1-2 hete. Elképesztően gyorsan tudnak a gyerekek fejlődni. Felértünk és Poldi szuper módon tolta végig. Igazán megérdemlünk egy tízórait. Mire befejeztük, elkezdtek jönni az emberek és jöttek az instaladyk, akik rögvest levetkőztek fürdőruhára, és mosolyogva állnak a vízesés alá, amivel nincs is gond, de 16 fok van, a víz pedig kb. 5 fokos, amit a szél permetez rád a vízesésből. Kicsit nézzük őket és elindulunk lefelé. Poldi megcsinálta első túráját egyedül. Megtapsoljuk, miközben ő azzal szórakozik, hogy előre küld bennünket és rohan utánunk átkarolja a lábunkat és közli, hogy szeret minket! Hát mi is őt! Ezek a pillanatok hatalmasak és igazi ajándék a mi kis családunknak.

A lakóautó még 3,6 km-re van, transzferünk ugye nincs. Elindulunk, fiunk már a hátamon és nyomja a délutáni alvást. A felhők egyre gyülekezte, így kapkodtuk a lábunkat. Amikor 1 km-re voltunk elkezdett csöpögni és az utolsó 500 m-t futva tettük meg a záporban. Kicsit eláztunk, de az igazi égi áldás csak ezután jött, szerencsére mi már a meleg lakóautóban mesét néztünk. Szerencsére a komp is elintéződött.  Úgy döntöttünk, kicsit közelebb megyünk a kikötőhöz és láttunk egy gyönyörű patakot, ami mellett majd keresünk egy jó kis biwakolós helyet. Így is, lett. Poldi ismét a kavicsmennyországban találta magát, mi pedig elkészítettük a grillvacsorát. A hosszú nap után már 8-kor mindenki aludt.

Valahogy az alvási ciklusunk alkalmazkodik a nap járásához. Ez azért jó, mert reggel korán kelünk és mindenre kényelmesen jut időnk, most is nyugiban tudunk kávézni és még a patakban is csobbanunk egyet. Nem kell rohannunk, mert a komp 1-kor indul, de azért korábban elindulunk, mert le akarjuk ellenőrizni, minden rendben van-e. Szerencsére minden rendben van. A táj mesés, ezért elindulunk Komani-tó mellett, ami nem is tónak tűnik, hiszek hatalmas kanyonok között kanyarog a víz és vele párhuzamosan az út. Elmegyünk feltölteni a hűtőnket a közeli faluba és 5 Euroért vettünk 5 sört és 1 adag csevapot. Kenyeret csak a pékségben kapunk, amit az eligaítás után sem látunk, pedig összesen 10 ház van. Ahogy közelebb megyünk, látunk egy kis ablakot és egy csengőt, hát megnyomtuk. Jött egy néni és vettünk két vekni kenyeret 90 Forintért.  Boldogan parkoltunk le a kikötőben és gyorsan összedobtunk egy kis ebédet.

A tényleg vadregényes Fierze-Koman kompút

A komp délben futott be és meglepődve nézegettem a méretét. Erre hogyan fog felférni az a mennyiségű autó, ami ott várakozik? Hát szorosan egymás mellet. A jegy árát az autó alapterülete alapján számolják ki. Több autót is nézegetnek, szerencsére velünk nem kötekedtek annak ellenére, hogy a vonóhorgon ott voltak a biciklik is. A kompozás élménye leírhatatlan. Érintetlen természet, csipkézett ormok, mélybe rohanó sziklafalak és kristálytiszta haragoszöld víz. Ennél már csak a megérkezés okozott nagyobb meglepetést. Akkora tömeg volt, hogy a lakóautóval milliméterezni kellett, de a kompos fiúk nagy szakértelemmel irányítottak. Timiék gyorsan visszaszálltak és elindultunk a kézzel kivájt alagúton, ami elvileg két irányú, de csak a közepén fértünk el. Szerencsére karcolás nélkül megúsztuk. Akkor most indulás annak a szakasznak, ami 28 km, de több min 2 órára írta a maps.me. Szerencsére 1 óra alatt megtettük, de valóban eléggé rázós, gyakorlatilag murvás út volt.

Zdravo, Montenegro!

Ennek nagyon örültünk, mert ma még át akartunk menni a határon és a Skadar-tó partján keresni egy kis helyet. 40 perc a határ (ahol a korábbiakhoz hasonlóan gyorsan átérünk és ahol szintén nem kértek semmilyen oltási papírt) és az első lehetőségnél lekanyarodtunk, de mindenhol lakóházak volta. Egy kis utat találtunk, ami közvetlenül a partra és végre ott volt a tó…és… egy játszótér. Hát micsoda boldogság amikor azon kell gondolkodnod, hogy a partra álljatok, vagy a játszótér mellé! Mi a játszótérre szavaztunk, mert így könnyebben elkészíthettünk a csevapot vacsira, miközben Poldi kiélvezte a csúszdát és játékokat. A helyi horgászok dudáltak, integettek. Ha azt hiszitek, hogy ezt nem lehet fokozni, hát tévedtek: a parton találtunk néhány fügefát, rajta csodásan érett fügéket. Köszi Montenegro ez a csodás helyet! Micsoda egy nap volt!

Reggel megmásztuk a közeli dombot, reggeliztünk a szokásos törökös kávéval. Elindultunk, de 2 km múlva egy hatalmas fügefára találtunk, hatalmas fügékkel. Gyerekekként sikoltoztunk. Életünk legfinomabb fügéit tömtük a szánkba és még egy szatyornyit szedtünk, szigorúan csak az éretteket, hogy jusson másnak is. Elképesztő, hogy minden napra jut valamilyen csoda. Lehet, hogy a csodákhoz csak útra kell kelni?

A tömegtől az érintetlen természetig

A következő célunk az Ostrog kolostor. Timi mutat képeket és jó ötletnek gondoltuk. A szerpentin nagyon szűk volt, még a személyautók is tolatgattak néha, lakóautóval pedig ki kellet várnunk a megfelelő pillanatot, amikoris nem jöttek szembe. Szép lassan felértünk, ott viszont nagyon sokan voltak. Tettünk egy rövid sétát és megnéztük a kolostort, de csak kinről, mert 100m sor várakozott. Lefelé az út még macerásabb volt, mint felfelé. Lakóautóval rémálom. Az ember gyorsan megtanulja, hogy hol vannak az autó sarkai.

A következő megálló a Durmitor, a méltán híres nemzeti park. Az út végig az 1-es számú panorámaúton vezetett. Útközben vettük pár hiányzó dolgot a vacsihoz. Timi az iOverlanderen talál jónak tűnő helyet egy tó mellet. Megnézzük. Az egyik tó, a Devils mellett elég sokan voltak - ez 10 embert jelentett -, ezért megnéztük a másik közeli helyet, ami egy kisebb tó a Riblje volt. Itt nem volt senki és a közelben volt pár középkori sír is, ami a világörökség része. Micsoda hely már? Közvetlen a víz mellett parkoltunk le, kipakoltunk, leültünk, Poldi elment biciklizni, mi pedig a felhők és a nap huncut játékának akciófilmjét néztük a távoli horizont moziján. Nem lehet megunni.

Tudtuk, hamarosan vége lesz az utunknak és bár volt még egy napunk, úgy éreztük, itt az ünneplés ideje. Elővettük az otthonról pezsit és megpattintottuk. Ez mondjuk érthető, hiszen még sosem volt egy privát világörökségünk. Nehéz leírni ezeket a pillanatokat, amikor csak úgy, belül érzed, hogy ez ünnep, csak úgy, spontán. Talán a természet közelsége, a pillanat meghittsége, talán egy idő múlékonysága tette, de ünnepeltünk egy pillanatot…és ez jó!

Reggel még kiélveztük simogató szelet és a nap bársonyos, meleg sugarait, melyek táncot jártak a víz felszínén, elbúcsúztunk a helytől szép lassan, kicsit húztuk az időt. Poldi megszólalt:

Akkor most menjünk egy másik helyre!

Hát ismét elindultunk. Útközben megálltunk a Tara hídon, Timi beszerezte a kötelező hűtőmágneseket (kártyával fizetve – kész felüdülés Albánia után) és haladtunk tovább Bosznia-Hercegovina irányába. Kinéztük a legközelebbi határátkelőt, de beleszaladtunk egy útfelbontásba, ami úgy 20 km volt, onnan még 10 km a határ. Hát ennyi ideig nem jött velünk szembe senki, azaz már 1-2 órája. Lehet, hogy nincs nyitva a Covid miatt? Már éppen kezdtük nézni egy másik átkelőt (ja, úgy 5 órára vissza…), amikor szembejött egy sorompó. Nálunk jobban csak a határőrök voltak meglepve. Mit keresünk itt? - kérdezték. Csak mennénk haza! - válaszoltuk. Csak ketten voltak, ennél kevesebb embert egy átkelőn sehol nem láttam, csak a bosnyák oldalon, ahol egy határőr volt.

Üdv a 33. országodban, Poldi! Zdravo, Bosznia!

A mai programunk csak egy hely találása volt, ahol nyugodtan tudunk éjszakázni és lehetőleg közel a szerb határhoz. Többször is próbálkoztunk, de nem volt az igazi. A végén már eléggé fáradtak voltunk és lekanyarodtunk a Drina-folyó partjára. Jó darabig kukoricáson keresztül vezetett az út, aztán szóltak, hogy itt ne álljunk meg, mert privát terület. Az út járhatatlan volt, így meg kellett fordulni, de ekkor odajött hozzánk egy horgász és megkérdezte, hogy mit keresünk. Egy helyet éjszakára - mondtuk neki. Akkor maradjunk ott, ahol vagyunk, az a barátja földje és ott senkit nem zavarunk! Annyira megörültem, hogy rögtön megkínáltam egy sörrel. Nem is kellett több és azonnal kivett 2 halat a barátja szákjából és már pucolta is őket. Hiába mondtuk, nekünk elég egy is, nem foglalkozott vele. Gyorsan nekiálltunk grillezni.

Megint micsoda mázli! Kicsit még beszélgettünk, majd elmentek. Ma estére a telihold varázsa jutott a finom falatok és a csodálatos hely mellé. Reggel mártóztunk egyet a folyóban, reggeliztünk és indultunk haza.

Mindenhol jó, de a legjobb, ha mindenhol otthon érezzünk magunkat!

Megint micsoda utunk volt. Jártunk 7 országban, vezettünk 4 000 km-t 82 óra alatt, megtettünk 12 000 lépést naponta - és mindezt egy  3 éves gyerekkel együtt, aki a legnagyobb partner volt ismét mindenben. Élmények, kalandok, ízek, emberek, mosolyok, rácsodálkozások, illatok, színek és megannyi minden, ami belekerül életünk könyvébe, de lefőképpen a közös pillanatok, élmények hosszú sora, amitől család vagyunk és világjárók…vagyis egy világjáró család. A legjobb pedig talán, ahogy a 3 éves fiunk így mostanra nemcsak 33 országban járt már, de azóta is lelkesen mondogatja néha,hogy „Bosznia és Hercegovina”, vagy köszöni meg a vacsorát, hogy falemenderit…és koccint velünk úgy, hogy jámász! Hát jámász Poldi és efariszto, hogy ezen az úton is ekkorát tudtunk együtt menni. És már alig várjuk a következőt!