sablonmentes

Az USA- és a balti-roadtripek után idén már elég bátran vágtunk bele a következő lakókocsis kalandunkba, amely során most délre vettük az irányt. Szokás szerint elvárások helyett elképzelésekkel, pontos tervek helyett csupán vázlatpontokkal vágtunk neki az útnak a három éves fiunkkal. 7 országot jártunk be a 4000 km során, ahol minden éjszaka vadkempingeztünk valahol a természetben – hol a hegyekben, hol tenger-, tó- vagy éppen folyóparton, vagy akár egy több száz éves kőhíd társaságában. Élménybeszámoló, 1. rész: Szerbiától Görögországig.

- Nekem nagyon bejönnek a görög ételek! - mondta Timi, amikor arról beszélgettünk, hogy merre induljunk idén nyáron a lakóautóval.

- Akkor idén induljunk délre.
- De augusztusban nagyon meleg van…
- Hát akkor megnézzük a hegyeket!

Körülbelül ezzel a párbeszéddel indult az utazás. Egy héttel indulás előtt átnéztük, melyik országnak mik a belépési követelményei, így elintéztük az uniós igazolványt és a görög regisztrációt, aztán bepakoltunk a lakóautóba, feltankoltunk gázolajat, gázt és vizet, és elindultunk. Juhu, back on the road!

Már hiányzott ez az érzés, hiszen legutóbb ilyen nagyobb lakókocsis kalandra pont egy éve indultunk, csak akkor éppen ellentétes irányba, északra. Nézzük hát, mit tartogat a Balkán a Baltikum után, amelyet egy hosszú gyűrűben szerettük volna felfedezni.

Az első fő különbségre már az elején figyelni kellett, hiszen amíg északon sehol senki nem ellenőrzött semmit a határokon, addig itt mindenhol ellenőrzött határátkelés várt ránk. Ilyenkor (nyáron, hétvégéken) a főként németországi török munkások áradata megnehezítheti a határátkeléseket, így a BorderWatcher javaslatára Kübekházán léptünk át a határon, ahol nem volt senki. Megnézték az autónkat és jó utat kívántak. Pár kilométerrel később újabb ellenőrzés, de itt is kedvesek voltak a rendőrök. Üdv, Poldi, ez itt a 27. országod!

Zdravo, Szerbia!

Az első tervezett megálló Galambóc vára. Maga a vár is megér egy misét, hiszen eléggé viharos története volt és hatalmas monstrumként emelkedik a Duna fölé, de a környezet is pazar. A parton apró kis kunyhók, bódék sorakoznak, védelmet adva a helyi horgászoknak. A vár és környezete szépen fel van újítva. Már besötétedett, amikor megérkeztünk. Leparkoltunk közvetlen a partra egy étterem elé, kilátással a várra. Udvariasan megkérdeztük, hogy maradhatunk-e, de magát a kérdést sem értették. Hát kit zavar, ha mi ott alszunk az autóban? Gyorsan kipakoltunk és az útközben vett kolbászkát grillezzük és elfogyasztjuk az első szerb sörünket. Poldi simán hozza az 550 km-t, vidáman dobálja a kavicsokat és élvezi a grillvacsorát velünk este 10-kor.

Reggel kiderült, a kávéfőzőnk megrepedt. Tavaly is egy rossz kávéfőzővel indultunk neki, és az is az első (lengyel) megállónál derült ki, szóval ha a tavalyi útból indulunk ki, akkor biztos, hogy ez egy jó ómen! Mi legalábbis egy percet sem idegeskedtünk rajta. Nyugodtan megreggelizünk és gyönyörködünk a tájban - szemben éppen Románia van - és a várban. Pazar helyen sikerült megállnunk. Összepakolunk, egy rövid felfedezést teszünk a környéken (hiszen a Djerdap nemzeti parkban járunk) és indulás tovább Koszovó irányába. Ilyenkor mindig a maps.me-t használjuk navigáláshoz, mivel ez offline is működik. Kicsit meglepődtünk, amikor egy földesúton kellett mennünk pár km-t, de a legnagyobb meglepi a híd volt, amin át kellet menni. Kalandos kezdet!

Tündérkémények avagy a szerb Bryce Canyon

A következő megálló „Az ördög városa”, vagyis Đavolja Varoš. Azt gondoltuk, útközben feltöltjük a hűtőt helyi ételekkel és abból készítjük a vacsoránkat, de ha volt bolt, akkor olyan kicsi volt, hogy nem tudtunk parkolni, így sikeresen megérkeztünk bevásárlás nélkül, üres hűtővel. Hát ez van. A helyen belépőt szednek, de nem lehet kártyával fizetni, nekünk pedig nincs dinárunk, de kis szervezkedés után megoldódik ez is. A helyi árus vált nekünk, méghozzá banki árfolyamon. Đavolja Varoš-hoz egy kisebb túrával jutunk fel, amit Poldi is simán hoz.

A látvány minket az amerikai Bryce Canyonra emlékeztetett. Cuki kis sziklaformációk (tündérkémények avagy ahogy Poldi mondja: varázsgombák) andezit sapkákkal a fejükön. Szerencsére elég kevesen vannak, így a pompás látványt békésen tudjuk élvezni. Poldit hagyjuk egy lepukkant játszótéren játszani. Lassan kezd esteledni, jó lenne valami helyet találni. Nincs kedvünk nekimenni a szerb-koszovói határnak, amit ugye a szerbek el sem ismernek. A közelben, egy patak mellet láttunk egy éttermet, bemegyünk megnézni. Nagyon hangulatos, egy család üzemelteti, az árak szolidak. Megkérdezem, hogy ott alhatunk-e a patak másik oldalán, cserébe itt vacsizunk és akkor bizony sört is ihatok. Hevesen bólogatnak. Tessék, a második ingyen parkolásunk az erdő közepén és még boltot sem kell keresnünk. Timi rögtön beindul a rendeléssel és a fél étlapot megrendeli. Valódi gasztronómiai orgazmus. Poldi közben kavicsokat dobál a patakba, tiszta idill. Kapunk kávét is reggelre, mivel korán tervezünk indulni.

Miredita, Koszovó!

Reggeli ébredés és kávé után indulás a határ. Feltűnően megszaporodnak a német rendszámos csillagos autók, benne borostás balkáni fejek aranykeretes napszemüvegben. Nem is vagy ember, ha nem így nézel ki! A határon meglepően kevesen vannak. Nem is foglalkoznak velünk, csak a helyi biztosítást kell megvenni, mert itt nem érvényes a zöldkártya. Laza 15 EUR 2 hétre. Irány Pristina, ami Poldi 28. országának a fővárosa már. Szerintem a német autók denzitása itt a legmagasabb a világon. A házak rendezettek és egyre több mecsetet látunk. Az út mellet autóbontók, alkatrészboltok és benzinkutak váltják egymást, és a prekoncepcióinkkal ellentétben (de most tényleg, kinek mi jut eszébe elsőre Koszovóról, aki nem járt ott és csak a hírekben találkozik vele olyan címszavak alatt mint pl. NATO-békefenntartók) minden rendezett, mindenhol épülnek-szépülnek az új házak.

Mivel gyorsan átértünk a határon, így korán megérkeztünk Pristina belvárosába, ahol simán leparkoltunk egy parkolóban 50m-re a belvárostól. Lassan ébredezik a város. Beülünk egy kávézóba. Próbáljuk az alapvető szavakat elsajátítani, de fura ez a nyelv. Jó, nem mintha a magyar nem lenne az! A köszönöm: falemenderit. Az emberek európai módon öltöznek, a muzulmán viselet egyáltalán nem jellemző, szóval nem volna szükség az előzetes váll-térd takarására sem. Mindenki mosolygós. Pici a belváros, hamar körbejárjuk. Szerencsére a parkoló mellett van egy bolt is, így feltöltjük a készleteket és indulunk is tovább Észak-Macedónia felé. Az út valami elképesztő. Egy kanyonban megyünk egy tökéletes autópályán, amit a kanyonban folyó patak fölé építettek. Gyakorlatilag az egész autópálya pilléreken nyugszik. Gyorsan elértünk a következő határig és szerencsére itt sem voltak sokan, 10 perc alatt beléptünk Észak-Macedóniába - ami a 29. ország Poldinak.

Zdravo, Észak-Macedónia!

A következő megállónk a Matka-kanyon. A célunk előtt 5 km-re a rendőrök visszafordítottak, mert túl nagy az autónk és nem fogunk tudni parkolni, sokan vannak. Persze mi nem adtuk fel, így egy közeli faluban parkoltunk, ahonnan egy másik túraútvonalról más irányból lehetett megközelíteni az eredetileg kinézett kilátót, amiről az egész kanyont be lehetett látni. Tulajdonképpen ennyi volt a cél. A hely elképesztő. Igazi túrázó, kajakozó hely. A tó maga mesterséges és számos kolostort is felfedezhetünk a  kilátáról. Maga a túra Poldival 2,5 km volt kisebb-nagyobb emelkedőkkel, szóval a 36 fokban visszafelé azért előkerült a hordozó is, de itt már láttuk, hogy Poldi egyre ügyesebben tud egyedül is túrázni.

A túra után irány tovább Görögország! A görög-macedón határ már nem volt a barátunk (Evzoni). 70 perc alatt értünk át és mindig a lassabb sorban voltunk. Van ez így – eddig végülis mindenhol pár percek alatt átjutottunk, szóval nem panaszkodunk. Csak ezen a határon kérték a COVID-igazolványt és a regisztrációt (hiába volt máshol is elméletileg feltétel az oltási igazolvány, sok helyen még a határon sem hordtak maszkot sem). Na mindegy, megérkeztünk! Üdv Poldi a 30. országodban! Az autópálya sorompónál nem tudják eldönteni, hogy milyen kategóriába tartozunk, de persze a drágább lett. Később is hol a teherautó, hol a személyautó tarifáját kérték. Nem volt logika. De akárhogyan is,

Jaszu, Görögország!

Este megállunk az első kijárónál található kis faluban, egy étterem mellet, közvetlenül a tengerparton – nem volt tervünk, célunk már itt, csak egy nyugis helyet szerettünk volna találni a tengernél. Elsőre sikerült is. Nem volt kedvünk főzni, így beültünk az étterembe, ami a lakóautótól 2,5 m-re volt. Szóval a mai nap röviden:

ébredés Szerbiában egy patak partján, kávézás Koszovóban, túrázás Macedóniában és tengerparti vacsora Görögországban.

Ne feledjük el, hogy mindezt egy 3 éves gyerekkel, akit este alig lehetett lelőni, annyira élvezte a tengert és a biciklizést. A vacsora fenomenális és még az ouzo is jól esett.

Reggel strandoltunk, élveztük a napsütést. Kicsit összepakoltuk a kis lakunkat és takarítottunk, vizet töltöttünk. Összeismerkedtem egy lelkipásztorral, aki csak németül tudott annyit, hogy ich bin, du bist, de kedvesen tudtunk mosolyogni egymásra. A parton csak helyiek vannak, egy kisközösség, láthatóan jól ismerik egymást. Hamar megértjük, miért is van ebben az országban a világ öt Kék Zónája közül az egyik. Poldi élvezi a homokozást és a pancsolást. Meg is érdemli, egy rossz szava nem volt az úton, pedig már 1360 km-t megtettünk.

Nézd, anya, ott laknak az istenek!

11-kor indulunk tovább, meglátogatni az isteneket az Olümposzon. A cél Litochoro. Nem egy lakóautóbarát városka. Nem ajánlott letérni a főútról, mert annyira keskenyek az utcák. Persze mi ezt nem tudtuk és ekkor kezdődtek a centizős percek, amiből volt néhány az út alatt. Szerencsére találtunk egy kis teret, ahol meg tudtunk állni. Poldi folyamatosan próbálta megérteni, hogy kik azok az istenek, akik a hegy tetején laknak. Nyakunkba vettük a várost és sétáltunk egy nagyot, amit csak a játszótéren szakítottunk meg egy rövid időre. Gyönyörködtünk a csúcsokban és meséltünk a görög istenekről Poldinak.

Az Olümposz után egy gyors tankolás és irány a Meteorák. Poldi simán átaludta a 2 órás utat. Sajnos láttuk a görög erdőtüzek füstjét, gyakorlatilag, mintha ködben mentünk volna. A lebegő kolostorokhoz érve viszont már kitisztult a levegő, és Poldi is pont az érkezésünkre ébredt, és ahogy kinézett, első mondata ez volt:

anya, nézd, ott laknak az istenek!

A Meteorák környéke tele volt turistákkal, de ez nem meglepő – Görögország egyik legismertebb és népszerűbb turistalátványosságáról beszélünk. A csipkézett ormokra épített kolostorok látványa fenséges. A hely neve „levegőben lebegőt” jelent. A környéken 24 darab 600 évesnél idősebb kolostor található. Hogyan építették meg őket? A 20-as évekig csak létrával lehetett megközelíteni az épületeket, azonban a turizmusnak köszönhetően ma már kocsival is könnyen, és már vallási célokat sem igazán szolgálnak. Ez van.

A látvánnyal viszont nem lehet betelni, ezért próbálunk olyan helyet keresni, hogy ráláthassunk a sziklákra. Zeusz a kegyeibe fogadott, megvan a tökéletes hely (1-2 óra keresgélés és néhány kis kaland után), de itt inkább a képek beszéljenek helyettem:

Ismét vadkempingezünk, ami igazán költséghatékony, hiszen eddig még nem fizettünk kempingért. Az Egyiptomban vásárolt szőnyeg és az omnisztor (kihúzható árnyékoló) segítségével igazán otthonos teret teremtettünk. Poldinak elmesélem, hogy miért kolompolnak a birkák és kik azok a juhászok. Hagynánk játszani, de inkább nekünk segít pakolni és grillezni, majd evés után az asztal alatt, közel hozzánk játszik az autóival. Továbbra is az istenekről faggat. Tetszik neki a téma. Azon gondolkodom közben, hogy az ilyen utazások mennyi mindent tanítanak neki, mennyi új dologgal találkozik. Ha valaminek elmondjuk a nevét egyszer, már meg is jegyzi. Már görögül köszön az utcán és koccintáshoz is „jámász!” felkiáltással emeli a poharát. Nagyon intenzív a tanulása és tartalmas az együtt eltöltött idő. Nagyon élvezem, hogy egy 3 éves Zeuszról kérdez és ezt a Olümposz lábánál teszi.

A reggeli ébredés csodás panorámával párosul. Timi már törökösen készíti a kávét. Nem sietünk. A közelünkben 3 olasz sátrazó is letáborozott és a kijáratunkat is eltorlaszolták a kocsijaikkal. Reggel a pásztor kihajtja a juhait, amit Poldi érdeklődve követ. Imádom ezt a zenei aláfestést. Mióta úton vagyunk, átálltunk a nappal kelés és alvás ciklusára. Gyakorlatilag Poldival fekszünk és kelünk. A legjobban a reggeleket élvezem, amikor még minden csendes és nyugodt.

Irány a Zagori-régió!

Ma is 6-kor ébredtünk és élveztük, ahogy a nap felmelegíti az arcunkat, testünket, lelkünket. Ma nem terveztünk hosszú vezetést. Az út gyakran megy át alagúton és Poldi meg van győződve róla, hogy azokat ő varázsolja:

csiribi-csiribá-csiribú, legyen ott egy alagút!

 A következő állomás Metsovo, ami a sajtjairól messze földön híres. Aranyos kisváros. A lakóautót már a városon kívül leparkoljuk a keskeny uták miatt. Egy nagyot sétálunk és alaposan bevásárolunk borból, sajtból, kolbászból. Minden elképesztően finom. Az egyik kedvencünk a boros sajt, de a sima kecskesajt is mesés. A rövid kitérő után, indulás a mai csoda a Zagorohoria régió, ahol több mint 40 hagyományos kőből épült pici falvacska van elszórva a görög erdő hegyvidékén sok-sok hasonló, kőből épült pici hidacskával. Kinézünk egy kis falut, Kipoi-t. Megállunk a minimarketnél, ahol pár zöldséget veszünk és feltöltjük a lakóautót vízzel, mert éppen kifogytunk.

Keressük a helyünket éjszakára, közben nézzük a hidakat. Ezeket a hidakat, a miből vagy 160 van a környéken, a 18.-19. században építették, természetesen helyi kövekből. Általában egy boltívük van, néha kettő és nagyon ritkán három. A hidak a patakokon való átkelést könnyítette meg, amiből van jónéhány a környéken. Most a nyár közepén nagyon kevés a víz, és a patakmedrek kiszáradtak. Az út mellet nagyon sok hidat lehet találni, de nem akartunk az út mellet aludni, bár elég gyér volt a forgalom. Mentünk jobbra és balra, de nem találtuk a megfelelő helyet  (a maps.me-n rákerestünk, hogy „bridges”, bejelöltük őket és így próbáltunk keresgélni), mígnem befordultunk egy kis útra és párszáz méter után ott volt egy háromíves híd, tökéletes hellyel az éjszakázásra. A fokozhatatlan fokozásaként, még egy apró malom is volt. Parádés!

Kipakoltunk, és ízlelgettük a látványt. Néha felbukkant egy-egy turista, de 2 perc múlva tovább álltak. Levettem a biciklit, és betekertem a faluba egy kis tzatzikiért az esti grillezés mellé. Kipattintottuk a a Metsovoban vásárolt bort, meggrilleztük a sajtokat és a helyi kolbászokat, egy kis saláta és a híd misztikus látványa. A Meteoráknál azt hittük, hogy nem lehet fokozni, de ez a hely is tökéletes volt. Poldi kedvére dobálhatta a köveket, mi pedig századjára is rácsodálkoztunk világra és benne magunkra. Mit csinál esti programként egy lelkes apuka? Hát igen, könnyű kitalálni: berakja a kempingszékeket a kiszáradt mederbe és a hídfalára vetít estimesét. Ha már egy 3 évessel utazunk!

Reggel elindultunk a mederben sétálva egy másik hidat felfedezni, ahová nem vezetett út, majd az ellenkező irányba egy továbbit. Kinek jut eszébe egy ilyen hely Görögországban? Pedig az egész egy csodavilág.

Dél körül elindultunk Mikro Papingo felé, ami szintén a környékbeli építészetre jellemző falu, ahova egy festői szerpentin vezet fel és mellette van egy természetes medence, amit a patak vájt ki a sziklából. Az út mesés volt, de elég sok turista volt. Lassan haladtunk, de legalább Poldi lenyomta a délutáni alvást. Sétáltunk egyet a faluban, majd megmártóztunk a patak vájta medencében.

Jól esett a hideg víz, majd elindultunk Vikos felé, ami szintén egy kis falu, de innen indul az egyik fő túraútvonal (a másik Monodendriből), ami levezet a kanyon aljára, ami a szélességét figyelembe véve mélyebb, mint a Grand Canyon. Persze ez játék a számokkal. Vikos is egy jellegzetes helyi falu, kis főtérrel, szökőkúttal és templommal. Az extra annyi volt, hogy a tér egyik oldalában volt egy játszótér. Akkor ma itt alszunk. A templom melletti étterem tulajdonosát azért megkérdeztem, hogy maradhatunk-e éjszakára, és csak legyintett. Hát milyen menő, amikor a kisfiadnak van egy külön játszótere egy görög falu közepén? Természetesen az étteremben vacsoráztunk, ahol elmondta a tulaj, hogy mennyire kevés a turista és ők is próbálnak túlélni. Az étel helyi alapanyagokból készül és kiváló volt. A faluban 20 embernél nem lakott több, de két étterme is volt. Vacsora után Poldi élvezte a játszóteret és ezerszer elmondta, mennyire köszöni ezt a meglepetést.

Túrázás a Vikos-kanyonban

Kora reggel elindultunk a patakhoz. Előző nap 36 fok volt és legalább a lefelé utat a hőség előtt akartuk megtenni. Nem hosszú a túra, 1,7 km, de 120 m lefelé, ami barátok között is 40 emelet és ugye Poldi jött velünk. Nagyon ügyesen jött 50 percet, majd hordozóban a maradék pár métert.

A kanyon alján volt egy elhagyott kis kolostor, ahol még az ikonok és a gyertyák is ott voltak, mintha csak kiment volt a patakhoz a szerzetes. Éppen oda sütött a nap, mire odaértünk. Pár lépésre egy kristálytiszta, csobogó patak. Te jó ég! Ez mi? Csak mi voltunk.

Gyorsan előkaptam a drónt, hogy csináljak felülről is képeket, azonban a sors szőrös keze elkapta a drónt, lelassította a motorját, az pedig egyenesen belezhent a patakba, úgy 20 m magasról. Timi dobta le a ruháit, - fürdőruha volt alatta - és rohant menteni a balesetest. Térdig gázolt a vízbe, majd rám nézett.

Ez baromi hideg!

Valóban 5-6 fokos volt, és mintha apró tűkkel szurkálták volna az ember lábát, amikor belelépett. Upsz! Szegény drón! Szépen felfedeztük a partot, Poldi ismét a köveket dobálta, mi pedig ki-be rohangáltunk a vízbe. Csak nem hagyott nyugodni szegény drón és spontán Rambóvá alakulva átvágtam a patakon, felkapaszkodtam egy sziklán és bíztam benne, hogy nem lépek kígyóra vagy nem jön velem szembe egy medve, annyira vadregényes volt. Kis mutatvánnyal a drón is kihalásztam a vízből (ugyanitt drónszervizes kerestetik!). Zeusz hihetetlen jó kedvében lehetett, amikor ezt a helyet megteremtette. Élveztük a színeket, a patak csobogását, néztük, ahogy a szellő lágyan simogatja a leveleket. A természet és mi. Érdemes ilyen pillanatokért ennyit utazni!

Lassan elindultunk visszafelé, mert láttuk az ösvényen, ahogy elindultak a túrázók. Pedig már a dél közeledett. Poldi elég fáradt volt a sok rohangálástól és hamar felvetette magát a hordozóba. Akkor most 1,7 km 120m emelkedővel egy 18 kg-os hátizsákkal, ha ez nem lenne elég, akkor ehhez még gondoljatok 36 fokot. Szép lassan haladtunk felfelé, majd az út ¾-nél egy árnyékos helyen leültünk pihenni, ahol egy német párossal beszélgettünk 10 percet. Gondoltam, vágjunk neki a végének, de Poldi innen már a saját lábán mászott fel a lakóautóhoz. Köszi! Ez jól esett. Délben beültünk a másik étterembe, ahol pótoltuk a folyadékot és rendeltünk néhány falatot. Élményekkel telve, a világba mosolyogva indultunk tovább,

irány a tenger!

Kinéztünk egy kis strandot, pár kilométerrel Pargától. Poldi ismét hozza a délutáni alvást a kocsiban. Megérkezünk a partra, ami kavicsos volt, de hihetetlen tiszta volt a vize és volt 2 camper is. Mondták, lehet maradni éjszakára, de nappal csak parkolni lehet, nem szabad a székeket a kocsi elé kipakolni. Timinek lefelé görbül a szája.

- Mi baj? – kérdezem.

- Sok itt az ember! - mondja.

Hát biztosan többen, mint eddig, de az a 20 autó elmegy és estére nem maradnak, csak páran. Hajthatatlanul görbül a szája! Ezen más nem segít, csak a fürdőruha és egy doboz hideg sör. (Akik ismernek, régóta olvasnak minket, talán ismerik a legviccesebb történeteinket a fehérhomokos partokon való szenvedéstörténetekről.) Szerencsére estére Timi is megbékélt. Nem is a hellyel volt a baj, hanem a tempóval, ahogy eddig mentünk. Közel 2000 km és átlagban napi 4,5 az autóban, közben meg lenyomtuk a túrákat és csináltuk a kajákat és mindent. Mindezzel együtt, Poldi vigyorogva gyűjti a kavicsokat és élvezi. Hiába, ő délutánonként alszik extra 2-3 órát. Estére csaptunk egy nagy grillpartit és esti fürdőzést a már üres strandon. A víz kellemes és szinte nem lehet a mélységet belőni, annyira tiszta.

Reggel ismét a nappal ébredtünk. Kávé a tengerparton, napozás és reggeli. Jó a semmittevés! 11 körül elkezdenek az emberek jönni. Jót tusolunk a parton, ami kényelmesebb, mint a lakóautó fürdője, és indulás tovább. A mai program Parga és az ebben található egykori olívaolajgyár. Megnézzük a múzeumot, megkóstoljuk a helyi olajat és természetesen bevásárolunk belőle. Tényleg nagyon finom és sokkal karakteresebb, mint amit itthon tudunk venni. Felmászunk Parga várába, megtekintjük a csodás kilátást, majd indulás a délutáni fürdőzéshez és az esti alváshoz helyet keresni.

Egy eldugott, vadregény part

Sajnos ma görög nemzeti ünnep van, így minden teljesen tele van. Megyünk és az út elfogy alólunk, de még jelez a térkép egy partot. Lassan azért döcögünk, mert érdekel a hely, oda nem mennek drága kocsival, mert murvás az út. Megérkezünk, de nem látunk semmit csak egy kis ösvényt, ahol egy off-road autó áll. Lemegyek a partra… Hát de szép… Csak egy páros van az egyik felében. Bocs, mi jövünk a másikba! Sebtében összeállítok egy árnyékolót az idei egyiptomi út során beszerzett textilekből, leviszem a székeket és az asztalt.

Juhuuuu! Indulhat a strandolás! Néha jön 1-1 ember, de elmennek. Estére az autónál grillezés a parton vacsora naplementében, majd gyertyafényben. A másik páros is elment. Mienk a part! Hát ilyet? Sajnos szúnyogok vannak. Timit szeretik, engem kerülnek. Vacsorázás alatt Timi még egy rókát is látott. Szinte tökéletes a hely, de a lakóautótól sétálni kell 30 métert és nem tudunk közvetlen a parton aludni. Vannak bajok – leginkább az, hogy holnap kiűzetünk ebből a paradicsomból, hiszen egy újabb ország  vár ránk újabb izgalmakkal!