sablonmentes

Ahogy arról mesél(t)ünk a Világjáró Család oldalunkon, úgy döntöttünk, hogy egy évre Közép-Amerikába (egészen pontosan Nicaraguába) helyezzük át a székhelyünket a 4,5 éves fiunkkal. Az eredeti tervhez képest sok minden változott, de addigra már megvoltak a cancúni repjegyeink is, így úgy voltunk vele, hogy hozzuk ki ebből a helyzetből a legtöbbet, és fedezzük fel ezt a régiót akkor. Végül busszal vágtunk neki Belize-nek és Guatemalának, és így a dzsungeleknek, maja romoknak és az elképesztő tengerpartoknak. Gyertek, kalandozzatok velünk Közép-Amerikában!

Hola ismét, Mexikó!

A költözés előtti hetek, hónapok nagyon húzósak voltak, így az indulás utáni első pár napot kivételesen és tőlünk szokatlan módon a tengerparti pihenésnek szántuk – ehhez pedig Playa del Carment választottuk, ahova anno az első utunk vezetett az akkor 5 hónapos Poldival. Gondoltuk, újralátogatjuk a kedvenc helyeinket, felidézzük a szép emlékeket, tengerpartozunk, hogy aztán újult erővel vágjunk neki Belize-nek és Guatemala északi részének.

Irány Belize!

Eredetileg autóval akartunk menni, de Playa del Carmen nem adta magát autóbérlés ügyileg, így úgy döntöttünk, mégsem fizetünk 400 000 HUF-ot 8 napért (a guatemalai határátlépés is eléggé megdobta volna, de inkább a végtelen pofátlanság és hülyének nézés volt a fő ok, ami miatt kifordultunk a kölcsönzőből). Így inkább fogtuk magunkat, leraktuk a nagy csomagunkat egy kint élő magyar párnál (innen is köszi még egyszer), és megindultunk. Egy ADO-busszal elmentünk Chetumálig. A buszra Poldinak nem kellet és nem is tudtunk jegyet venni, így ő ölben utazott. Szerencsére a busz luxi volt, hatalmas lábtérrel, WC-vel és 2 filmet is lenyomtak a 4 órás út alatt.

Chetumal 17 km-re van a határtól és információnk szerint innen közvetlen busz megy Belize Citybe. Egy taxis 1000 HUF-ért átvisz minket a másik piachoz, ahonnét elvileg a következő buszunk indul, de folyamatosan győzköd, hogy már nincs busz, de ő szívesen elvisz a határig. Rá is mutat egy buszra: ez volt az utolsó. Mi nem rohanunk, mondjuk neki, vigyen csak oda az állomásra. Amikor kiszállunk és megkérdezünk egy helyi embert, közlik, teljesen rossz helyen vagyunk, másik piacra kell mennünk, és rögvest kerít nekünk egy taxit, ami 500 HUF, sajnos az előző taxis becsapott és szándékosan rossz helyre hozott. Végre meglátunk egy csirkebuszt, és igen, egy óra múlva indul Belize Citybe. Tökéletes mennyiségű időnk marad egy ebédre, amit kis is használunk és bevágunk jónéhány rákos tacót, mert finom és olcsó is. Legnagyobb meglepetésünkre a busz percre pontosan indul!

Az országváltás egyből látszik a buszon és az utasokon. Már karibi, kreol emberek vannak, akik angolul beszélnek, a mexikói zene helyett reggae szól és a busz klímája a nyitott ablak. Tökéletesen alakul a mai nap, eltekintve a kis rohadék taxistól. A határátlépés simán ment és beléptünk Belize-be, Poldi 45. országába.

Veretünk a város felé, ami nem éppen a közbiztonságáról híres. Mivel nem tudtuk, hogy lesz-e csatlakozásunk, így nem foglaltunk előre szállást, de szerencsére a busz tulaja ad egy kis wifit, amivel foglalni nem tudunk, de legalább egy szállást kinézünk, ami elvileg biztonságos helyen van és közel a buszpályaudvarhoz. Éppen sötétedéskor érkezünk. Elteszünk mindent a kezünkből, ha futni kell akkor ne veszítsünk időt, mert a környék az egyik legkeményebb. Szerencsére nem foglalkoznak velünk, csak a rendőrök, akik megkérdezik, biztosan tudjuk-e, merre megyünk. Tudtuk. A szállás közel volt szobát pedig olcsóbban adtak, mintha neten foglaltuk volna. Annyira belelkesedtünk, hogy elindultunk vacsorázni, ahol természetesen egy helyi menüt nyomtunk disznófarok-pörkölttel, fekete darált húsos-csirkés levessel meg édesburgonyás, nem túl hívogatóan kinéző, de amúgy egész jó sütivel. Megkostóljuk a helyi sört is, ami teljesen iható és egy maja rom van a címerén. Meglepetésünkre a pincér lengyel fickó volt, aki itt ragadt, annyira megtetszett a város neki. Ezt mondjuk nehéz megérteni, de hát ízlések és pofonok, ugye.

Belize, az ország, aminek nem véletlen maja rom van a nemzeti sörén

Másnap reggel indultunk tovább Santa Elenába, ami közel van a guatemalai határhoz, és a környéke nagyon izgalmas programokkal kecsegtet. Az útra veszünk 6 tacot 3 USD-ért és elcsomagoltatjuk. Persze Poldi azonnal éhes és 4-et be is nyom indulás után. A közel 120 km-es utat a 3 óra alatt tettük meg, cserébe csak 5 USD volt fejenként -Poldiért itt sem kértek pénzt. Áthaladtunk Belize fővárosán, Belmopánon is, ez sem egy szép város. Egyszer egy hurrikán elmosta Belize Cityt, így gondoltak egy nagyot és a közigazgatást áttelepítették ebbe a természeti katasztrófáktól jobban védett, ’gyönyörű’ városba, így ma ez az egyik legfiatalabb főváros, a maga 52 évével. Santa Elenában leszállunk a buszról és 10 perc sétával elérjük a szállásunkat, aminek a közepén egy csinos kis medence áll. Nem is kellett több, Poldin már ott is a karúszó és már lubickol is a vízben. Hamar összebarátkozik a helyi gyerekekkel, mi pedig élvezzük az árnyékot és leteszteljük a helyi rumot. Összebarátkozunk a managerrel, aki kanadai és tiszta kreol kinézete van. Katona volt, amikor leszerelt idejött a családjával, de amikor építkezésbe kezdtek, elfogyott a pénzük, erre ő hazament egy kicsit dolgozni és összegyűjteni a pénzt, közben a feleség lelépett egy helyi fickóval, így most ő tartja el a feleség új pasiját is, hogy a gyerekek közelében tudjon maradni.

Annyira jól érezzük magunkat a medence mellett, hogy el sem mozdulunk. Estére még többen jöttek, leginkább helyiek. Látjuk, hogy többen nyíltan füveznek, kiderül, 10 g fű birtoklása engedélyezett, de nem itt termesztik, a minőségi anyag Mexikóból jön. Feltűnik az is, hogy az angolt mindenki beszéli, de nagyon sokat spanyolul, kreolul vagy egyéb indián nyelven is beszélnek, tehát egy ember legalább három nyelvet használ és úgy válaszol, ahogy kérdezik. Az angol a brit gyarmatosításból maradt fenn, amikor még Brit Hondurasnak hívták az országot, a régi indián nyelvek is érthetőek, a spanyol pedig a korábbi gyarmatosítás és az etnikai keveredés eredménye. Sokan menekültek el Hondurasból és El Salvadorból egy jobb élet reményében, egy részük egészen az USA-ig gyalogolt, de volt, aki útközben lemorzsolódott.

Xunantunich

Santa Elena és a vele összeépült San Ignacio békés, biztonságos turisztikai központ. Innen lehet elindulni evezni, túrázni, maja romokat felfedezni, tubingolni, barlangokba leereszkedni. Az árak elképesztően magasak és mindenhol egyformák. Amúgy Belize úgy általában nagyon drága! A szállásunkon kerítenek egy fickót, aki az irodák árainál olcsóbban dolgozik, de még ezt is indokolatlanul drágának érezzük, de mindegy, ha már itt vagyunk, azért csak nézzünk szét. Ellátogatunk a guatemalai határ mellett található maja romhoz, Xunantunich-hoz. Belize érdekes módon a tengeri szépségéről híres, de nagyon sok maja romot is találhatunk az ország dzsungeleiben. Van, ami nagyon könnyen megközelíthető, mint Xunantunich, amihez pár kilométert kell autózni, majd egy kézihajtányos kompon átszelni egy folyót és már ott is vagyunk. Könnyű megközelíthetősége miatt állítólag "turistásabb", de mi alig néhánnyal találkoztunk - milyenek lehetnek akkor a dzsungel mélyén nehezebben elérhetők?

A maja civilizáció Mexikó, Belize, Guatemala, Honduras és El Salvador területén bontakozott ki. Kiemelkedő ismereteik voltak matematika, írás, csillagászat, orvostudomány és az építészet területén is. Szerencsére nagyon sok monumentális épület maradt fenn, aminek csak kis részét tárták fel.

Xunantunich is maga a rejtély. Egykoron 200.000 ember is lakhatta és nem lehet tudni, hogy miért hagyták el hirtelen a várost. Egyesek szerint földrengés lehetett, vagy más természeti katasztrófa és talán nem akartak ujjat húzni az Istenekkel. A helyet egy falusi ember fedezte fel, aki egy maja leány szellemére bukkant, elmondása szerint. Később, az ásatások során kiderült, hogy a helyet Xunantunich-nak hívták, ami „Kőhölgyet” jelent. Agatha Christie tudna belőle egy krimit írni, mivel a helyszínen 100 évvel korábban többször láttak egy fehér ruhás, vörös szemű női kísértetet. A feltárásra az akkor brit gyarmatra egy sebészt küldtek, aki hatékonyságból jelest kapott, mivel dinamittal végezte a feltárást, viszont régészetből durva bukás, mert egy csomó értékes leletet semmisített meg. Belize második legmagasabb épülete itt található, ami a 40 méter magas ’Castillo’ és egészen pontosan a város mértani központjában helyezkedik el. 2016-ban itt találtak rá az egyik legnagyobb királyi maja sírra. Felmászva rá már Guatemalát láthatjuk. A ’Castillo’ előtt volt egy sportpálya, ahol a mezoamerikai labdajátékot játszották, ami vallási és sportesemény is volt. A veszteseket néha feláldozták az istennek. Itt tényleg vérre ment a játék, ma viszont Poldi rohangál itt boldogan, mászik fel a romokra, miközben a fákon majmok ugrálnak körülöttünk.

Visszafelé a piacon szállunk ki, hogy San Ignacio-t is jobban fel tudjuk fedezni. Ami teljesen meglepett bennünket, hogy szinte az összes bolt kínaiak kezében van, a szállodák és az éttermek közül is soknak kínai tulajdonosaik vannak. Amikor a miértről kérdezzük a helyieket, akkor az a válasz, hogy ők mindent olcsóbban tudnak adni, mintha egy helyi nyitna boltot. Nyilván a kínaiak a kínai nagy kereskedőtől vásárolnak, akik egy belterjes kereskedést alakítottak ki, így kézeben tudják tartani az árakat és az árumozgást.

Maja rom a dzsungel mélyén: Caracol

Másnap indulás Caracolba, ami egy titokzatos maja város a dzsungel közepén. Egy mahagónifa után kutató helyi ember szólt, hogy valami épületeket talált az őserdő mélyén, ez nem volt más, mint Caracol, az egyik legmeghatározóbb maja városa a térségnek. A neve csigát jelent, ami egy csillagvizsgáló lépcsőjére utalhat.

Régebben nagyon nehezen lehetett megközelíteni, mivel mindentől távol volt és csak a feltárás miatt volt egy nagyon rossz út, de az állam elhatározta, hogy az idegenforgalom fellendítése érdekében aszfaltozott utat épít. Olyan látványosságot akarnak csinálni, mint a közeli Guatemalában fekvő Tikal.

A rossz út miatt -aminek csak a fele nem aszfaltozott és sima autóval is könnyedén járható- csak horror áron (125 USD/fő) viszik az embereket San Ignacióból. A romnál nincs szállás és bolt, úgyhogy mindent vinni kell és csak napi túrát lehet csinálni. Régebben a bátor utazókra némi kirablás is várt, mert a határon átjövő guatemalai haramiák előszeretettel vették célba a gyanútlan turistákat, de mára folyamatos katonai jelenléttel biztonságossá varázsolták a régiót, és katonai kíséret sem kell a bejárásához.

Az említett Tikáltól Caracol nagyobb és erősebb is volt, több csatát is nyertek ellenük. Ma csak egészen kis részét tárták fel, de így is megtalálták Belize legmagasabb épületét, és a legnagyobb maja archeológiai terület az országban. A hely érdekessége, hogy nem volt természetes vízforrás, így a mérnökök hatalmas tárolókba gyűjtötték a vizet. A kutatók arra jutottak, hogy a maja indiánok sokkal szervezettebbek és műveltebek voltak, mint korábban gondolták. Caracol maga is pontos tervek alapján épült és komoly csillagászati ismeretek mentén hozták meg döntéseiket, ismerték a 0 fogalmát és az időt is pontosan mérték. Szerencsére azért a világvégével mellé lőttek, persze egyesek erre azt mondják, hogy nem a világ végét jósolták meg, hanem egy ciklus lezáródását és egy új rend kialakulását jövendölték. A rom hatalmas területen fekszik, kevésbé van feltárva, mint Tikal és minden esélye megvan arra, hogy tényleg tömegével vonzza a turistákat. Szerencsére mi még az igazi vadregényes arcát láttuk és azonnal bezártuk a szívünkbe misztikus hangulatát és azon gondolkodtunk, vajon milyen érzés lehetett megláti ezeket a romokat a fa után kutató embernek?

Üdv „itthon”, Poldi – hola, Guatemala!

Visszafelé az úton megállunk egy hatalmas barlangnál és egy vízesésnél, de még így is 3 óra körül már a guatemalai határon vagyunk.

A határátkelés gyorsan megy. Hát hola ismét Guatemala! Már voltunk egyszer itt közösen több mint 5 éve, mert egy elárazás miatt 46 000 HUF volt a jegy és azt hittük, egy olcsó utunk lesz, de később kiderült, Poldival a pocakban tértünk haza.

A határ után találtunk egy fickót, aki elvisz minket a 100 km-re levő szállásunkig (70usd), mert ugyan egy darabig tudnánk busszal menni, de Tikalba már este nem megy busz, vagyis 40 km megtétele bizonytalan lenne pont, mire besötétedne. Új barátunk kérdezgeti, hogy miért jöttünk, mondjuk, Poldi történetét, csak hazahoztuk, megmutatni neki az egyik legszebb helyet, amit láttunk. Könnyes szemmel hallgatja végig és elmeséli, az ő felesége négyszer vetélt el, ők ezt a sorsot kapták, így kell megtalálni a boldogságukat.

Egyedül a hajnai ködben úszó misztikus Tikalban

A Tikal Nemzeti Parkban található szálláshoz is csak belépővel lehet bemenni, így veszünk egy egynapos belépőt másnapra. A szállásunk közvetlen a romok bejáratánál fekszik, a dzsungel közepén. Még világosban érkezünk, van időnk egy kis lazításra a medence partján. Elképesztő hangulata a helynek, majmok, madarak a fejünk felett, koktél a kezünkben....a medencét a dzsungel veszi körbe, a szobánkból pedig ha kilépünk, akkor szintén az őserdőben találjuk magunkat (a parkban kevés szállás van, mi a Tikal Jungle Lodge-ot választottuk, és ez egy szuper döntés volt).

Másnap reggel 6-kor már sétálunk a romok között. Gondoltuk, ilyenkor kevesen vannak és a napfelkelte biztosan szép lesz. Szép volt, de nem úgy, ahogy gondoltuk, mert a varázslatot a köd misztikus hangulata biztosította, ami egy őserdőben teljesen normális. Elsőként értünk oda Tikal legikonikusabb templomaihoz (kb. 30 perc sétával) - ezt az érzést nem lehet leírni! Hármasban üldögéltünk a romok lábánál, nem volt ott senki, csak mi, a maja istenek és a vadon állatai. Méltó találkozás Poldi országával, ami tényleg nagyon közel áll a szívünkhöz és most ez a közös kis pillanat tovább erősíti ezt az érzést!

Sétálgatunk nagy halmok mellet, amin látszik, egy feltáratlan piramis és csak azért nem tárják fel, mert így is jelentős költségeket felemészt a feltárt részek karbantartása, állagának megóvása. A dzsungel szeretné ismét bekebelezni a múlt hagyatékát. Lassan jönnek a látogatók is, és mi úgy döntünk, a legmelegebb időszakot a medencében töltjük. Poldi pedig egy kis gyakorlás után elkezd úszni egyedül, karúszó nélkül. Úgy néz ki, Guatemalában mindig történik vele valamilyen fontos esemény! A dzsungelben medencézni azért is izgalmas, mert a majmok folyamatosan nyomját a showt a fejünk felett. Délután, amikor a turistabuszok elindulnak, mi ismért felkerekedünk egy újabb rész felfedezésére. Nem lehet a látvánnyal és a hangulattal betelni. Poldi nemhogy unja a sétákat, hanem nagyon élvezi, közben mesélünk az indiánokról, az istenekről és a dzsungel állatairól, persze a jaguár érdekli a legjobban, ezen nem is csodálkozunk, hiszen ő oroszlán. Holnap már menni kéne terv szerint, de szívünk szerint maradnánk. A neten nincs szabad szobája a hotelnek, de egy kis keresés után kiderült, volt lemondás és maradhatunk még egy napot. A hotelből egy ösvény vezet a romokig, így a tegnapi belépőt használjuk másnap is. A műsor ugyanaz délelőtt és délután romok, közben medencézés és az úszás gyakorlása. Nehéz lenne megunni, de egyszer biztos sikerülne…most viszont nincs sajnos már időnk rá.

Másnap két colectivoval visszaérkezünk a belize-i határhoz, és mielőtt kilépünk, beülünk egy utolsó Gallo sört inni a maradék pénzünkből ott, ahol a sofőrünkkel találkoztunk, amikor jöttünk. Egy lány mossa a haját mellettünk a mosogatóból vödörrel, ezen nem lepődünk meg, aztán egy erősen dekorált hölgy Poldival a wurlitzerből zenét csihol, aztán pedig megjelenik egy fiú, aki krémezi magát és egyértelmű jelét adja, hogy Zoli tetszik neki. Hoppá, egy koszos kis kocsmának néztük a helyet, de ez egy kupi. Békésen elfogyasztottuk a sörünket, és átadtuk a helyünket egy megfáradt kamionosnak, akik állítólag a célközönség. A határátlépés ismét gyors és sima volt.

Üdv újra, Belize!

Kis alkudozás után a korábbi Santa Elenai hotelünkben vitetjük magunkat, ahol régi barátként üdvözöltek. Ma csak kipihenjük az utazást és reggel megyünk vissza Belize Citybe. Kérdezzük a buszok menetrendjét, senki nem tud semmit, így 10-kor kimegyünk az út mellé. Szemben egy amish fickó árulja a gyümölcseit. Sokan vannak errefelé. Egy zárt közösség, akik a saját szabályaik szerint élnek és dolgoznak. A helyiek azt mesélték róluk, hogy amikor a férfiak eljönnek a városba a portékájukat eladni, akkor tajt részegre isszák magukat a kupikban, miközben a lányok szolgálataiért is rendesen fizetnek. Hiába, amikor az elfojtások felszínre törnek! Persze lehet, hogy ez csak pletyka.

A busz félóra elteltével jön, és csordultig tele van. Szerencsére valaki átadja helyét Timinek, Poldi ölben, Zoli hátra verekszi magát és a két hátizsákot biztonságba helyezi. Az út sima volt, Belize Cityt is ismerősként üdvözöltük. Mesélték a helyiek, hogy a városban is rengeteg kígyó van, mert sok a patkány a csatornákban és amikor egy ciklon kimossa a város, akkor mindenféle izgalmas állaton lehet sétálni.

Bróker Marcsi nyomában

Továbbra sem nőtt a szívünkhöz a város, megyünk is gyorsan a hajóhoz, ami visz tovább Caye Caulker szigetére. Ismét nincs szállásunk, mert ami a neten van az, mind 100 USD felett van naponta. Hajózás közben beszélgetünk egy lánnyal Texasból, aki foglalt ugyan valamit, de méregdrágán. Majd lesz valahogy! Érkezésünk után elindulunk a számunkra izgalmasnak tűnő szigetrész felé és az első hostelnél bementünk, ahol éppen lemondtak egy szobát és pár napig szabad. Nem is megyünk tovább, lepakolunk (60 usd körüli árak itt olcsónak számítanak…).

Mellettünk egy amerikai nyugdíjas lakik, aki hónapok óta itt él, és megerősíti, tényleg mindig tele van a szállás, nem kamu a lemondás. Gyorsan ellát minket információkkal, merre van a legszebb part, hol van a legfinomabb és legolcsóbb kaja és pár tippet ad a szigethez. A hosszú napunk végére kitaláljuk, hogy kimegyünk naplementézni. Éhesek, szomjasok és fáradtak vagyunk. Amint kiérünk a partra, minden fáradtságunk elszáll, mert a látvány varázslatos: fehér homok, türkiz tenger, hinta, nyugágy, ráják és a lassan lebukó nap fényei teszik abszolút giccsessé a napunk végét. Ha egy festményen látnám, röhögnék a szirupos kompozíción, de így, amikor háromdimenziós, színes, szagos, akkor arra gondolunk: de jó itt lenni!

Az itteni napjaink eléggé egyszerűen, felsorolással leírhatók: Reggeli burrito, fehér homok, türkiz víz, halak, csikóhal, pelikán, hinta, meleg, úszás, süt a nap, vissza vízbe, maradjunk árnyékba, másik Margarita, igyál gyorsabban, mert megmelegszik, rája, sok rája, sok pelikán, sok hal, nagyon sok hal. Vagyis olyan napok, amikor lényegében nem csinálsz semmit, csak élvezed a létezést.

Go slow! Ez Caye Caulker jelszava. Laza kreol fickók sétálgatnak olyan ízületi mozgással, ami utánozhatatlan, azt hinnéd szétesik, de csak ritmusosan mozog. Aki még sétálni sem akar, az mezítláb tekeri a biciklit és a kormánykosárban levő hangszóróból bömböl a reggae, amit természetesen énekelnek is. Nincs aszfaltozott út (ahogy autók sem!), így sokan mezítláb közlekednek. A régebbi kis faházak vibráló színekkel töltik be a pálmafák és a tenger türkize közötti teret! Itt az időnek teljesen más dimenziója van, mint a normál életben. Még az agy is lelassul. Igazi karibi érzés. Mivel itt  ugye10g füvet hivatalosan is birtokolhat bárki, így napközben mindenki szájában ott lóg a csikk, miközben fültől fülig erő mosollyal üdvözlik a turistákat. Délutánonként a grillezett halak, húsok, zöldségek illata lengi be a partot, ahol a legnagyobb esemény a helyi fiatalokból összeálló kosárcsapat játéka. A kis sportpálya zsúfolásig tele. Látok egy táblát, rajta: go slow, but keep moving, vagyis haladj lassan, de maradj mozgásban. Ez akár a jelmondatunk is lehetne! Mennyire más, mint az otthoni: "rohanj, hogy mindig siess és mindig késésben" vagy "semmire sincs időm" felfogásnak…Vajon mennyire érdemes rohanni? Vagy mikor haladunk? Miért csináljuk? Jó megfogadni: go slow…

Eszünkbe jut közben Bróker Marcsi is, aki szintén a belize-i szigetvilágban tengette napjait, miután lebukott itthon, s a két hetes nyaralásból közel két éves tartózkodás lett...

Kagylókuki és dajkacápák

Na de hogy valami legyen is,  keresünk egy hajót, ami kivisz minket a közeli, védett korallzátonyhoz sznorkelezni. Mivel Poldi eddig nem tudott úszni, így ez eddig fel sem merült programként, de ahogy már jól ment neki és volt vízbiztonsága, rögtön a szájába adtuk a pipát az úszószemüvege mellé még Guatemalában és nagyon élvezte, hogy nem kell kivenni a fejét a vízből. Gondoltuk, megpróbáljuk élesben, mit szól a vízalatti világhoz. Találtunk egy fickót, aki nem kért külön pénzt Poldiért és nagyon jó árat mondott (100 usd a félnapos program összesen hármunknak). Ő nem iroda, van egy motorcsónakja és ha kint van az ’iroda’ zárva van. Szerencsére a megbeszélt időpontra más turista nem jelentkezett be, privát túránk lesz. Ennek örömére hozza a szigonypuskát, hátha tudunk valami halat is fogni.

Az első megálló egy sekélyes rész, de a parttól többszáz méterre vagyunk. A víz tele van dajkacápákkal és rájákkal. A mi hajónk ugyan nem eteti őket, de van, ahonnan szórják a vízbe a halakat. Jönnek hozzánk a vízi park őrei, barátunk fizet. Fura, hogy megengedik az állatok etetését! Poldi első sznorkelezése eléggé erősre sikeredik, cápák és ráják között úszkál 4,5 évesen. Amikor kicápáztuk magunkat megyünk tovább egy korallos részhez, itt minden színes, tele halakkal, kagylókkal és homárral. Poldit ki sem lehet szedni a vízből. A következő megálló már a természetvédelmi területen kívül van, itt már mindent meg lehet fogni. Látunk hatalmas homárokat, de azt nem szabad kivinnünk, csak nézni, de a halakra lehet vadászni. Viktor, a vezetőnk (na nem az!) gyorsan lő két szép halat, majd Zolinak adja a puskát, lőjjön ő is egyet. Viktor meglepetésére Zoli talál. Arra gondolt, nem fog találni, mert az eltalált uszonyos húsa nem fogyasztható. Gyorsan kiszabadítja a halat és szerencsére az úszik tovább. Bocsi! Timi állatvédő módjára nem talál. Később kagylókat szedünk fel, azokat a nagyokat, aminek a házát az ember a füléhez fogja. Nagyon sok és nagy van belőle. Magunkkal viszünk párat, és a parton Viktor barátunk megtisztítja nekünk, mondja, hogy annyira friss és finom, hogy csináljunk belőle cevichet, de ami a legizgalmasabb, hogy a kagyló kukija csemegének számít. Mindannyian megkóstoltuk, még Poldi is és nem is olyan rossz az íze…sőt:

Anya, kérek még – kagylókukit!

Hangzott el a 4,5 éves fiunktól, amin jót nevettünk együtt. Nemhiába a kezdetektől a mi étkezéseinkbe vonjuk be, így soha sehol nem okoztak vele gondot a gasztrokalandok sem, így kóstoltunk már együtt krokodilt, kudut, impalát Dél-Afrikában vagy csigát is Párizsban.

A halakat nem visszük magunkkal, a friss kagylót igen és este elkészítjük életünk első cevichejét és szerencsére nagyon finomra sikeredett! A legtöbbet Poldi cápázta be ismét.

A következő nap ismét a pihenés, strandolás és az élet élvezése a program. Megismerkedünk egy kanadai párral, akiknek a gyerekeivel Poldi szinte egésznap játszik, majd összebarátkozunk egy gyémántkereskedővel, aki hosszú ideig élt Kongóban és elképesztő történetekkel szórakoztat. Közben persze a szokásos giccses valóság rájákkal, pelikánokkal. Még 2 napot maradni akarunk, de a szobánk tényleg nem szabad, viszont az utca túloldalán találtunk egy másik, megfelelő szállást. Megismerkedünk egy szlovák lánnyal, aki fél évet tervez a szigeten lenni. Lassan már mindenkit ismerünk a környéken és mindenki mindenkinek köszön. Nagyon családias a légkör. Tényleg más tér-idő kontinuumba kerültünk, a szabadság szabadsága, az elnyújtott pillanatok simogatják a lelkünket, amikor egyszerűen a lassú jelen teljesen kitölti a tudatodat, nem gondolsz másra, csak éppen arra a szépségre, ami a szemeden keresztül szivárványba borítja az agyadat, a jelen élményei annyira megragadnak, hogy nem tör be semmilyen hívatlan gondolat.

Amikor jöttünk, még nem tudtuk, hogy innen merre indulunk tovább, ezért egyirányú jegyet vettünk, de mint kiderült becsaptak minket, mert jóval olcsóbban is lehet közlekedni, és a gyanútlan turistának drágábban adják a jegyet, mint a helyieknek. Szerencsére visszafelé egy helyi ismerősünk vette meg a jegyet, mert ő még extra kedvezményt is kap. Sok átverést sikerül kivédeni, de néha belefutunk egy-egy pofonba. A sziget elragadó, de lehet látni, hogy egyre több és nagyobb szálloda fog épülni, pedig a varázslatot a kis, színes faházak hangulata és helyi emberek mosolyával, a grillsütők illatával áll össze, ez adja meg az igazi go slow hangulatot.

A Sugar Cityben a sugar daddyk laknak?

Lassan elegünk lett már az édes semmittevésből és maradt pár napunk, így visszafelé úton leszálltunk Orange Walk, azaz Sugar City mezőgazdasági városában - igen, cukornádat termesztenek. Van itt cukorgyár, de rumot is készítenek. A Sugar Citys rendszámtáblákon jót mosolygunk….az aranyásók képzeletbeli fővárosát is hívhatnák így.

Nagyon kevés a turista, pedig van egy maja rom a dzsungel mélyén erre, amit egy egyórás hajózással lehet megközelíteni. A szállásunk a New River partján fekszik és a hely egyik legjobb étterme is itt van. Ezt onnan lehet tudni, hogy esténként a parkoló megtelik helyi autókkal és mivel ez nem egy nagy város és kevés a turista, ezért könnyen szóba tudunk elegyedni a helyi erőkkel. Nagyon kedvesek és itt is mindenki legalább 3 nyelven beszél, de itt a spanyol az első nyelv, közel vagyunk Mexikóhoz. Poldi könnyen talál játszótársat, mert szerencsére az étteremhez tartozik egy játszótér.

Másnap reggel a szállásunk szervezésében (magánúton nem lehetne) hajóval indulunk a Lamanai maja romjaihoz. A New River a dzsungelben kanyarog, tiszta romantika, maga a romváros tényleg mindentől messze van, nem is tudunk a látvánnyal betelni. A pandémia alatt a jaguárok lejártak a folyóhoz inni – meséli a vezetőnk, aki az első idegenvezetője volt a parknak, és a nyitása óta itt dolgozik. Krokodilok is vannak a vízben, de nem futottunk össze vele - a Lamanai jelentése is alámerült krokodil, nem véletlen. Egyébként itt is számos romra, templomra lehet felmászni, és itt is az a pár turista van, akit az aznapi 2 kis hajó hozott. Hihetetlen itt sétálgatni, a korábban az amerikai kontinens egyik leghosszabb ideig (3000 évig) egyfolytában lakott településének romjai között, s közben hallgatni, nézni a bőgőmajmokat, akik volt, hogy egy nagy botot dobtak felénk, jelezve: hahó, ez a mi területünk. Vagy lehet Poldinak adtak egy túrabotot, ki tudja?

Egy furcsa közösség, a belize-e mennoniták

Visszafelé a mi kérésünkre hamarabb kiszállunk a csónakból, hogy meglátogassunk egy mennonita falut. Elhúz mellettünk egy traktor, amin gumi helyet heggesztet kerék van, mert a guminak rossz energiája van. A mennoniták egy közösség saját szabályrendszerrel (hasonlóak az amisokhoz). Mivel párt csak közösségen belülről választhatnak, így elég érdekes arcokat formált a belterjesség. Nagyon zárkózottak, de talán Poldi miatt nekünk integettek és mosolyogtak is, ami nagy szám a helyiek szerint. Itt is mesélik a fura sztorikat, a kiszabaduló és rögtön alkoholmámorba menekülő férfiakról. Mi magunk csak falusi idillt, békét látunk kívülről. Amikor elég lett a sétából a poros-álmos utakon, stoppal megyünk vissza Sugar Citybe. A második autó felvett minket és 20 km-t a platón ülve megyünk vissza a szállásunkra, ahol végre Poldi ismét játszhat.

Új kalandok várnak

Mivel másnap már Mexikó, 2 nap múlva pedig Costa Rica felé vesszük az irányt, így a folyóparton üldögélve visszagondolunk az elmúlt napok történéseire, belizei és guatemalai kalandjainkra. Annyi minden történt velünk...Belize egy új ország volt és tényleg csak belekóstoltunk. Milyen is ez az ország , a volt British Honduras, amiről elsőre senkinek nem a maja romok jutnának eszébe? Latinnak karibi, szegénynek drága, lazának veszélyes, kalandnak kiváló! Nehezen lehet ezt a kis országot meghatározni. Az ország maja romjai párját ritkítják. Egyrészről hatalmas kiterjedésű városokat fedeztek fel, gazdag történelemmel. A turisták által szinte alig látogatott helyek a dzsungel közepén beszippantják az embert. Van valami egészen egyedi hangulata, amikor a természet átölel, miközben varázslatos romok között lépkedsz. Aztán ott van a föld egyik leggazdagabb élővilágával rendelkező tenger és abban fekvő szigetek, amikről viszont mindenki ismeri az országot, és amit mi is felfedezhettünk (a kagylókukival együtt). Állítólag sokan menekülnek ide a törvény elől, mert itt jól el lehet bújni. Összeszedtünk a végére pár számunkra meglepetést, amit eddig nem feltétlenül tudtunk az országról:

Ismét hatalmas élmény volt ennyi kalandot együtt megélni a fiunkkal, akivel ráadásul eddigi életünk legnagyobb kalandjára indultunk Közép-Amerikába…mit mondhatnánk, a felvezetés tökéletes volt, alig várjuk, hogy mi jön ezután!