sablonmentes

Habár a hátizsákos utazás már a kapcsolatunk kezdete óta közös életünk meghatározó része a férjemmel, és a fiunkkal is elég korán elkezdtük a kalandozást (fokozatosan növelve a távokat: pár hetesen a Balatonra, másfél hónaposan Prágába, 5 hónaposan Ausztriába, majd pár napra rá Mexikóba utaztunk), ennek ellenére igazából fogalmunk sem volt, hogy mibe is vágunk bele ezzel az úttal. Oké, roadtrip, lakókocsi, USA, nemzeti parkok meg ilyenek, persze, de…hogy fogja bírni Poldi a sok autózást? A nagy túrázásokat? A vadkempingezést? És mi hogyan fogjuk megtalálni ebben az egészben a helyünket?

De aztán vettünk egy mély levegőt, és csukafejest egy újabb, számunkra eddig teljesen ismeretlen kalandba, még ha elsőre talán kicsit félelmetesnek tűnt. Amúgyis, félelem nélkül úgysem lehet élni, és minden, ami izgalmas, az veszélyes is – ahogy Feldmár is mondja. “A kérdés csak az, hogyan reagálunk a félelemre. Én úgy döntöttem, mindig arra megyek, amitől a legjobban félek, mert az a legizgalmasabb.” Mi is így döntöttünk, és ismét bebizonyosodott, hogy megérte meghozni ezt a döntést és nekiindulni a 9 hónapos fiunkkal ennek az utazásnak.

Vadkempingezés 2400 méter magasan a Bryce Canyon egy fenyvesének tisztásán

Azt tudtuk, hogy úgyis jól fog sikerülni, mint az eddigi összes közös utunk, hiszen minden helyzetet meg tudunk és meg fogunk oldani, na és hogy mindig lehet találni olyan megoldást, ami mindhármunk számára örömet nyújt (azaz ha Poldi nem bírta volna ilyen jól az utat, akkor nyilván kevesebbet mentünk volna, stb., de mi sokszor jobban elfáradtunk, mint ő), de azt még mi se m gondoltunk volna, hogy ennyi élménnyel, kalanddal gazdagodunk a közel 5000 km során, amelyet a lakókocsival megtettünk, 240km-t túrázva/sétálva városokban, havas csúcsokon és a tengerszint alatti 40 fokban. Futottunk homokdűnéken hajnalban, és túráztunk úgy, hogy közel s távolt egy ember nem volt, de megjártuk a csillogó-villogó Las Vegast és bebarangoltuk 80 ezer lépéssel Los Angelest is (ezekről a kalandokról a következő bejegyzésben írok részletesebben).

Egy ilyen út a rengeteg élmény mellett sok mindenre is megtanítja az ember, úgyhogy összegyűjtöttem azt a 10 dolgot, amiért szerintem megéri belevágni, ami gazdagabbá tette mindhármunk életét, és amire megtanított bennünket ez a három hét lakókocsizás az USA végtelen útjain és csodálatos nemzeti parkjain keresztül:

1. Abszolút gyerek-és családbarát

Amerikában hatalmas kultúrája van ennek a lakókocsis műfajnak, és mi úgy tapasztaltuk, hogy nagyon-nagyon sokan vágnak bele ilyen kalandba családdal, kisebb nagyobb gyerekekkel (valamint még többen nyugdíjas korukban, de ez egy másik történet). Tényleg van valami varázsa, hogy egy ilyen kis guruló miniotthonban együtt van a család, oda és annyit mennek, amennyit kedvük tartja, leparkolnak egy kempingben, kipakolják a kempingcuccot, grilleznek, beszélgetnek, nevetnek, túráznak a közelben. Szerintem ez egy olyan utazási forma, amiben mindenki (ahogy a Lego mondja, 0-99 éves korig és tovább) megtalálhatja a helyét, hiszen egyrészt kényelmes, nem kell ki-bepakolni, kicsekkolni-becsekkolni, minden szükséges dologgal fel lehet szerelni (fűzés, hűtés, hűtő, fürdő, tűzhely, stb.), és mindenki a család stílusának megfelelő kempinghelyet (“normál” fizetős kemping extrákkal vagy vadkemping a semmi közepén) olyan tájon amit be akarnak/tudnak járni.

Úton a Bryce Canyon felé Utah államban a Red Rock Canyonon keresztül. Teljesen izgalomba jöttünk tőle, amikor megláttuk, hogy itt még sok helyen van hó

2. A gyerek az élet része...

...azaz nem áll meg az élet, és nem fordul minden a feje tetejére, csak mert szülők lettünk. Mi úgy vagyunk vele, hogy a gyerek nem az élet legfőbb értelme/végső célja/egyetlen örömforrása, hanem az életünk része, amibe belecsöppent, és ami ugyanúgy megy tovább. Mivel nekünk mindig is fontos volt az utazás, ezért az nem volt kérdés, hogy folytatni fogjuk (így maradva kongruensek önmagunkkal), maximum az, hogy milyen formában, hogy mindenkinek örömet szerezzen. Egyébként is, ahogy Feldmár is mondja, a gyereknek akkor a legjobb, ha a szülő boldog – és mi eddig ezt nap mint nap tapasztaljuk. Egy ilyen felszabadult utazás során, amikor ennyire szorosan együtt vagyunk egész nap, amikor ennyi közös élmény ér minket, amikor így élvezzük az életet együtt, akkor abból bizony sok minden (sokkal több, mint hinnénk) átragad a gyerekre is, és a világhoz és az emberekhez való viszonyát formálva lenyomattokként talán örökre megmaradnak ezek a pillanatok. A család együtt van, boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat, sokat nevetünk, járjuk a világot, a természetet, ezer csodát látunk és kalandozunk – és ez a legjobb, ami történhet.

Igazi vadkempingezés a semmi közepén varázslatos kilátással a Zion Nemzeti Parktól 30km-re Utah államban. Annyira imádtuk, hogy ezen a környéken végül két éjszakát is eltöltöttünk.

Szokták kérdezni, hogy “Vajon mennyi marad meg a gyereknek, mire fog emlékezni ebből?”, amivel kapcsolatban mi úgy vagyunk, hogy egyrészt nem azért utazunk, hogy emlékezzen ezekre a konkrét helyekre, hanem mert az életünk nagyon fontos része az utazás, mi ilyenkor érezzük jól magunkat, és azt gondoljuk, hogy ezek az érzések viszont megmaradnak (benne is, és bennünk is - nem pont egy hely a lényeg, hanem az érzés, amit kiváltott belőlünk, az a poén, amin hangosan nevettünk együtt, azok az élmények, amiket közösen éltünk meg). Arról nem is beszélve, hogy valójában a gyerekek a legeslegnagyobb kis felfedezők a világon. Mindannyian felfedezőnek születünk, csak ez aztán az évek múlásával kikopik belőlünk – az utazás viszont életben tudja tartani ezt a gyermeki ösztönt és a világ iránti őszinte nyitottságot, rácsodálkozást és kíváncsiságot. És igen, Poldi ismét csak bebizonyította, hogy egy 9-10 hónapos baba is élvezhet egy ilyen kalandos utat: ugyanolyan kiegyensúlyozott, vidám, aktív, érdeklődő kisbaba volt, mint születése óta szinte mindig, ugyanúgy átaludta 2-3 nap után az éjszakákat, ugyanúgy fejlődött (itt kezdett el aktívan mászni és felállni), ugyanúgy jóízűen kóstolt és evett meg mindent, ugyanúgy mosolygott, nevetett és integetett mindenkinek. Sőt – kifejezetten élvezte az amerikaiak közvetlenségét és nyitottságát, hogy mindenkinek volt pár kedves szava, érintése hozzá (olyannyira kedvesek a gyerekekhez, hogy volt egy srác, aki 100 méterről futott oda hozzánk az óceánparton, mert látta, hogy babával vagyunk, és csak akart neki köszönni, hogy “Hi baby, you are soo cuute!”, és ilyen sztoriból millió történt). Én hiszek benne, hogy ezek az élmények gazdagabbá, nyitottabbá, és elfogadóbbá fogják tenni őt. Na meg abban, hogy kisbabával is ugyanúgy lehet kalandosan és izgalmasan utazni, ha erre vágyunk és ez az életformánk! Miért ne lehetne?

3. Csapatmunka

Kinek mi jut eszébe először a lakókocsizásról? Természet, kemping, végtelen utak és szabadság, romantikus képek az óceán partján? Nekem legalábbis ilyesmik voltak a fejemben…de aztán nekivágtunk, és hamar kiderült, hogy a lakókocsizás igazából egy elég melós műfaj. Vagyis nagyon melós. Mindig van mit csinálni, minden, amit teszel (vagy éppen nem teszel) azonnal kifejti hatását egy ekkora kis légtérben, és ha nem veszi ki mindenki a részét egyenlően, akkor megette a fene az egészet. A kapcsolat, család dinamikája is megváltozik, és ahogy a férjem fogalmazott, úgy kell együttműködni, mint egy hajó legénységének – már ha fontos az, hogy sokat tudjunk menni és még többet látni, tapasztalni. Ehhez viszont tényleg az kell, hogy mindig minden rögtön el legyen pakolva (hiszen menet közben könnyen borulnak és törnek a dolgok), hogy állandóan figyeljük, hogy meddig vannak a különböző tartályok, mikor és hol tudjuk őket leengedni, illetve feltölteni, hogy hol a legolcsóbb a benzin, hogy van-e még elég gázunk…aztán meg kitalálni, hogy hol aludjunk éjszaka, bevásároltunk-e mindent úgy, hogy a civilizációtól távolabb is azért ellegyünk, tudjunk este tűzön sütni. Viszont az biztos, hogy a jól működő erős kapcsolatokat csak még erősebbé tudják ezek helyzetek és csapatmunka tenni.

Csapatmunka nélkül ezek a szuper vacsorák sem készülhettek volna el. Imádtunk a szabadban grillezni és azt, hogy itt is simán megoldottuk az egészséges étkezést. A háttérben a Sierra Nevada csúcsai látszódnak az Alabama Hills sziklái mögött.

4. Megismered a másikat

A lakókocsizás egy végtelenül őszinte műfaj, ahogy az ilyen jellegű (hátizsákos, nem megtervezett, erőltetett menetelős) utazások általában, ahol hamar előjön az ember igazi énje. Nincs álarc, nincs maszk és nincsen a problémák szőnyeg alá söprése. A helyzeteket általában muszáj záros határidőn belül megoldani, hogy tudjál hol aludni, hogy tudjál mit enni, hogy kikeveredj egy necces szituból, hogy tájékozódj egy vadidegen helyen és kultúrában. Ilyenkor elég hamar kiderül, ki hogy bírja a stresszt és hogyan kezeli a kihívásokat, hogyan képes boldogulni új helyzetekben vagy döntéseket hozni. Ha nem megfelelően, gyorsan és éretten, akkor élményeket és akár napokat lehet veszíteni egy ilyen utazás során, hiszen sajnos a napok elég végesek, a visszaút pedig sokkal gyorsabban jön el, mint csütörtök után a péntek egy unalmas héten.

Naplemente a Death Valley-ben található Sunset Campingben. Azt hiszem, nem volt véletlen a névválasztás - egyik esetben sem. 

5. Döntéshozatal és stresszkezelés

Ahogy az előző pontban utaltam rá, ez a két képesség erősen próbára van téve egy ilyen út alatt. Hol tankoljunk? Hol lehet LPG-t kapni? Egyáltalán, mi a fene az az LPG? Hol aludjunk ma? Teli a kemping, hogyan tovább? Fenébe, a következő kemping is tele van, mi a ZS terv? Egy fárasztó nap végén hatodjára is falakba ütközni dühítő és stresszes, de muszáj újabb döntést hozni és hiszti helyett menedzselni a dolgokat, mert egy ekkora autóval például nem lehet ám mindenhol leparkolni és éjszakázni egyet.

Santa Monica/Venice Beach környéke egy csodás példa volt erre: a kempinges applikáción láttuk, hogy rengeteg vadkempinges hely van jelölve, úgyhogy magabiztosan masíroztunk be a fénybe és a pompába, hogy aztán szomorúban konstatáljuk egyrészt azt, hogy a parkolókban pár hete tiltva van az RV-k éjszakai parkolása, másrészt hogy ahol elméletileg törvényesen parkolhatnánk, az fullon van, harmadrészt meg hogy létezik rá törvényi szabályozás, hogy 20 lábnál hosszabb járművek éjjel sehol nem parkolhatnak a városban. Sehol. Sokan írták, hogy megpróbálták, működött, mások meg hogy éjjel kopogtak hozzájuk a rendőrök. Az 50 dodós bírság egy dolog, ha ketten lettünk volna talán még poén is lett volna, de kisbabával semmi szükségünk már ilyen jellegű izgalmakra meg éjszakai zargatásra, úgyhogy fáradtan, nyűgösen és csalódottan elindultunk vissza a Malibu RV park felé, aminek a biztonság kedvéért ránéztem a honlapjára, működött, semmi nem volt kiírva. Már éreztük a lime-os Corona ízét a szánkban, amikor felkanyarodtunk a pálmafák által szegélyezett hegymenetes útra, de elég hamar keserű let ismét a szánk íze, amikor megláttuk a narancssárga bólyákat, és kedvesen közölték velünk, hogy ja, sorry, a tavalyi tűz miatt zárva vagyunk:

Az út egyik legkiábrándítóbb pillanata egy ilyen csodás környezetben: a zárvatartást jelző bólyák az út tetején a Malibu RV Parkban

Szerintem itt már legszívesebben mindhárman behisztiztünk volna, főleg akkor, amikor kiderült, hogy a legközelebbi kemping is még közel félórára van. Ami szintén nem nyerte el a tetszésünk, és még egyet mentünk tovább, már vagy egy óra távolságban az eredeti célunktól, 4 órás csúszásban. Na de a végén csak megérte kitartani, helyzetmegoldani és stresszkezelni, mert talán az egyik legcsodásabb kempinghelyünket találtuk meg 50 méterre az óceán partjától:

Jutalom egy nehéz nap végén, avagy szoba kilátással az óceánra. Az egyik kedvencünk volt a Thornhill Broome kemping lefelé csorogva északról Los Angelesbe az ikonikus Pacific Coast Highwayen Kaliforniában.

6. Közösséghez tartozás érzése és bizalom

Mint például a futóknál vagy motorosoknál; ha találkoztok, tudjátok, hogy egy közösséghez tartoztok (az RV-sok és a camperek), akiket ugyanazok az élmények és érdeklődés köt össze – legyetek akármilyen civilizációtól távoli helyen. A kempingekben, mindenhol mindenki nagyon kedves és nyitott volt. A Morro Strandnál lévő kempingben például végighakniztam vagy 5-6 lakókocsit, hogy segítsenek pénzt váltani, és habár mindenki mindent megpróbált, átnézett, nem jártam sikerrel, de mondták, hogy semmi gond, mert másnap reggel 9-től lesznek a bejáratnál, ráér akkor is. Ennek ellenére is egy bakersfieldi páros körbejárta a kempinget, hogy megtalálja az autónkat és minket, mert nekik időközben eszükbe jutott, hogy mégis fel tudják váltani. Ez egy nagyon kedves gesztus volt. Ami különösen tetszett, hogy sok kempinghelyen úgy működött a beregisztrálás és a fizetés, hogy a bejáratnál minden információ, térkép, ismertető anyag ki volt rakva a regisztrációs lapokkal/borítékokkal együtt, amit ki kellett tölteni, a megfelelő összeget betenni a borítékba és bedobni az ott elhelyezett dobozba, az igazoló cetlijét pedig az autóban kitenni. És szerintem senkinek eszébe nem jutna csalni ezekkel a dolgokkal, hiszen ebből a pénzből takarítják a mosdókat, tartják rendben a kempinget, stb.

Kilátás a Superstition Mountainre a Lost Dutchman State Parkban (Arizona), egy saját hatalmas kerti kaktusszal. Az út során én teljesen szerelembe estem a Saguaro kaktuszokkal, amelyekből Arizóban rengeteget láttunk.

7. Végtelen szabadság

Annak ellenére, hogy melós, valójában meg tudja adni a lakókocsizás annak a végtelen szabadságnak az érzését, amire sokan asszociálnak róla. Hiszen ha egy hely nem jön be, akkor azonnal tovább tudsz menni, nem kell összepakolni, kicsekkolni, becsekkolni – ezeknek sem köt az ideje, ahogy szállást sem kell előre foglalni (oké, főszezonban a népszerűbb kempinghelyeknél igen, de vadkempingezést szinte mindenhol meg lehet oldani). Folyamatosan mozgásban vagy úgy, hogy közben végig az otthonodban maradsz, és így minden nap új panoráma nyílhat a reggelihez vagy más környezetben grillezhetsz. Egyik este havas fenyvesekben parkolsz le, utána pedig az óceán partjától 50 méterre vagy homokdűnék között – mégis mindig ugyanott vagy. Otthon.

Napfelkelte a North Algodones Dunes homokdűnéknél, ahol egy parkolóban aludtunk (egyedül). Ez a hely sem volt betervezve és egy kalandos nap végén kerültünk ide, de az egyik legnagyobb élmény volt.

8. Természet(közeliség)

Minden szempontból. Egyrészt a lakókocsizás közel visz a természethez, ami szerintem mindannyiunknak hatalmas ősi szükséglete és lelki egészségünk fontos támogatója. Leírhatatlan érzés és a csordultig tudja tölteni az embert, hogy egyik este egy havas fenyves kietlen tisztásán parkolja le az otthonát, ahol szinte harapni lehet a levegőt és hallani a csöndet, vagy egy végtelen homokdűnék által körbevett parkolóban a naplementében elfogyasztani a vacsorát, vagy pedig az óceánparton ébredve a lakókocsiból rögtön a puha homokra lépni és egy reggeli sétára indulni a morajló tenger végtelenül nyugalmas partján. Másrészt pedig a táplálkozásban is – ugyanúgy, ahogy itthon – a természet adta alapanyagokra alapoztuk az étkezéseinket: gyümölcsök, zöldségek, olajos magvak, húsok, tejtermékek, és ugyanúgy kerültük ott is a feldolgozott készételeket, transzzsírsavas kajákat, mert ezekre senkinek semmi szüksége nincs. Az elkészítést is igyekeztük egyszerűen és természetesen megoldani, azaz minél többször grillezni az általunk (oké, a férjem által) rakott tűzön. Szerintem maga a tűzgyújtás, a tűz köré gyűlés és tűzön készítés is olyan ősi energiákat mozgat meg bennünk, amelyek segítik a találkozást az archaikus énünkkel és közelebb kerülni a természethez.

Készül a vacsora a Zion Parktól 30km-re lévő vadkempingben.

9. Minimalizmus, egyszerűség, praktikusság

A hátizsákos utazások során már hozzászoktunk, hogy 2-3 hétre elmenjünk a világ másik felére egy 5-6 kilós hátizsákkal – ide sem érkeztünk több cuccal. Egy ilyen út során mindig rádöbben az ember, hogy mennyi felesleges tárggyal, ruhával van otthon körbevéve, hogy mennyi felesleges kencét használ magára (4 féle tusfürdő, 2 féle sampon, balzsam, testápoló, hajolaj meg a többi…), hogy mennyi felesleges inger éri állandóan. Egy tusfürdővel elvoltunk mindketten vígan végig, a zsebemben elférő 3 alap sminkcucc (szemöldökceruza, szemceruza, szempillaspirál) bőven elég, a legjobb pedig talán akkor volt, amikor 3-4 napig teljesen hálózat nélkül maradtunk (a Death Valleyben és környékén), így nem éreztünk rá késztetést, hogy a soha véget nem érő hírfolyamot görgessük totál értelmetlenül vagy a híreken bosszankodjunk. Ezeket szerintem sokan tudjuk, hogy így van, itthon mégis nehéz a kísértésnek ellenállni, viszont amikor rá vagy kényszerítve az ilyen minimál életstílusra, akkor jössz csak rá igazán, hogy mekkora áldás is ez, és milyen jó lenne ehhez az életformához közelebbit kialakítani otthon is.

Az Alabama Hills szintén nem szerepelt a terveink között, de a Death Valley-ben nulla hálózat volt, viszont a következő úticélunk onnan nagyon messze volt, ezért kellett keresnünk egy helyet félúton. Szerencsére a kempinges app offline is működött nagyjából, és ezen a helyen nagyon sok kempinghelyet jelölt, így ide jöttünk. Jó ötlet volt.

10. Tárgyi dolgok helyett élmények, avagy mi is számít igazán

Nem akarok a végére nagyon patetikussá válni és megmondani a tutit az élet értelméről, mert azt mindenki magának tudja megtalálni és definiálni, viszont bennem ismét megerősítette ez az út, hogy mennyire felesleges az újabb és újabb kacatokra, kütyükre, testápolási cuccokra, ruhákra, táskákra pénzt költeni vagy gyűjteni – mi szerencsére már régóta minden pénzünket élményekre költjük és az ajándékok egymásnak az utazások, a közös időtöltés és a világ felfedezése. Hiszen a tárgyak elkopnak (vagy manapság idejük sincs elkopni, csak jönnek az üzenetek, hogy cseréld le most azonnal jobbra, újabbra, menőbbre), de ha van egy ilyen emléked, élményed, azok mind olyan kincsek, amelyek nem kopnak el, amelyek téged tesznek gazdagabbá és értékesebbé. A felfedezés, tapasztalás és élmények adnak formát az élet kiteljesedésének, és ezek azok a dolgok, amelyek Feldmár szerint segíthetnek a gyerekkori rossz sablonokat levetkőzni és túllépni azokon a mintákon, amiket otthonról hozunk. Más kultúrákat megismerni, nyelveket tanulni azért is olyan felszabadító, mert rájövünk, hogy a világban többféle igazság létezik, és így kisebb eséllyel válunk a dogmák, sablonok rabjává. Úgyhogy mi már el is kezdtünk a következő nagy utazásra gyűjteni a pénzt.:)