sablonmentes

Jeep túra a Marson, keleti kényelem egy luxus beduin sátorban, kilátás a csillagokra egy buborékhotelből, luxuscsernobili elhagyatott szálloda a Holt-tenger partján, tank és repülő a tenger alatt, Indiana Jones és Arábiai Lawrence – csak néhány élmény és kaland a legutóbbi hátizsákos utazásunkról, ahova a 17 hónapos fiunkkal mentünk, és akivel ismét legalább akkora kaland volt a jordániai utazás, mintha ketten mentünk volna. Jordániai élménybeszámoló - nem csak családoknak.

A fiunk születése előtt is fontos része volt az aktív és hátizsákos utazás az életünknek, amelyet természetesen ugyanúgy folytattunk születése után. Az ünnepekkor a minden szempontból tökéletes célpontnak tekinthető Jordániában jártunk, ahova gyorsan (3 óra repüléssel) és egészen olcsón (10-20-30 ezer forintért már lehet repjegyet kapni, főleg, ha megelégszünk az ingyen felvihető minipoggyásszal, ahogy mi is mindig tesszük - a hátizsákos pakolásról és egyéb gyakorlati tippekről szóló bejegyzésünket ITT találjátok) tudunk eljutni, és ahol télen is tökéletes az idő (vagy ekkor igazán), ahol mind a gasztronómiai, mind a kulturális és történelmi felfedeznivalók és látványosságok, a tengerpart, a Holt-tenger a programok széles skáláját kínálja kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A 10 napos úton nemcsak hogy mindhárman remekül éreztük magunkat, de rengeteg sok szépet láttunk és még több izgalomban és emlékezetes, vicces vagy akár creepy történetben volt részünk – ezeket gyűjtöttük most össze egy posztban kedvcsinálónak és kikapcsolódásnak.

Indiana Jones nyomában

A repülőnk landolása után rögtön az autókölcsönzőhöz mentünk (egy Tibor nevű világjáró szlovén fickóval együtt utazva, akivel mit ad Is…Allah, egy héttel később Aqabában újra összefutottunk), amelyet gyorsan magunk mögött hagyva kezdtük falni a kilométereket a sivatagi autóúton (amelyet habár highwaynek hívnak, sok helyen alsóbbrendű útnak tetszett inkább), majd a királyok útján az elveszett ereklyék felkutatására. A petrai kalandokat azonban tapasztalt utazókhoz híven hajnalban kívántuk elindítani, így előtte estét Mózes Völgyéről elnevezett városkának a legolcsóbb hotelében töltöttük. Habár hátizsákos utazok vagyunk, akik (általában) nem sokat törődnek azzal, hogy egy szállás fenszi és szekszi legyen (az alapvető higiéniai és elhelyezkedési elvárásokon túl), itt azonban még mi is olyasmivel találkoztunk, amitől még most a sorok írása közben is hangos nevetés tör ki belőlem – fejedelmi kilátás nyílt ugyanis az ágyról oda, ahova még a király/sejk is gyalog jár:

Gondoltuk, hogy itt az ideje újabb szintre emelni a kapcsolatunkat, és egy házasságban egyébként is mindig kellenek az új ingerek és élmények, azonban sajnos vagy szerencsére a fürdőrész kis reluxával elrejthető volt a kíváncsi szemek elől, így ez a szintlépés elmaradt most a kapcsolatunkban.

A másnap reggeli 5 óra körüli ébresztő kicsit fájdalmas volt, de  tudtuk, hogy menni kell, hogy a tömeget megelőzve tudjuk bejárni a régi romvárost, és persze meglőni a tökéletes Insta-képeket, hiszen azon elég zavaró lehet látni, hogy a világörökség részére más emberek is kíváncsiak. Félóra alatt sikerült is odaérnünk az öt perces autóútra lévő bejárathoz (akadt egy kis problémánk a térképpel és az úttervezéssel), de félhétkor csak meg tudtuk kezdeni a végül délután 1 óráig tartó 26 ezer lépéses felfedezőtúránkat – Poldival a hordozóban:

A Siq-szurdokon is már nagyon nagy élmény végigsétálni, de a végén felbukkanó Kincstár látványától tényleg az Indiana Jones-film jelenetében érzi magát az ember. Jobb oldalt hamar megtaláltuk a sziklán élő beduinokhoz a csacsikkal övezett felvezető utat, akik a szép, színes szőnyegek megfelelő elhelyezésével igazi Insta-spotot csináltak ebből a helyből, ahonnan talán tényleg a legjobb a kilátás a fáraó kincstárára:

A romváros másik legnagyobb, számunkra talán még a Kincstárnál is meghatározóbb élménye a Kolostor, amelyhez 850 lépcsőn vezet az út:

Beduin barátaink persze végig kínálgatják a csacsitúrát 10 dínárért, de sportos család vagyunk, akik mindenhova is gyalog mennek, és minden emelkedőt is megmásznak. Az út során az őslakosok mindenféle portékákat is kínálgatnak, illetve teázni és kávézni is többször van lehetőség megállni – érdemes azonban ezt a pihenőt szerintünk a csúcsra tartogatni, ahol a Kolostort nézegetve és beduin teát szürcsölgetve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha visszamennénk kétezer évet az időben:

További túrázások után dél körül már kezdtünk megfáradni, és a „Ha Petrában vagy, igyál Petrát!” feliratú kreatív marketing üzenetek is kezdték birizgálni az agyunkat, így örömmel konstatáltuk a Kolostortól való leereszkedés után, hogy kinyitott az étterem, ahol végre tudtunk egy jóleső és frissítő sört szerezni – bár arra nem számítottunk, hogy a 330 milis italért egészen pontosan 6,5 dínárt, azaz közel 3000 forintot fogunk fizetni. Dobozonként. De hát nincs mit tenni, ha Petrában vagy, igyál Petrát, a többit pedig bízd a MasterCardra!

A frissítő pihenő után még bejártuk a sírokat, majd bőven 20 ezer lépés felett megfáradva, de csodás közös új élményekkel telve elindultunk kifelé, ahol az út mentén lovon és tevén vágtázó helyiek és lassabb tempóban haladó turisták jöttek-mentek a világ hét új csodájának egyikének poros útjain.

Kik laknak az üvegben? Buborék!

A kimerítő petrai túrázás után elindultunk szállást keresni, hiszen általában az utazások során csak az első estére szoktunk szállást foglalni. Nem változtatott ezen sokat az sem, hogy immáron kisbabával utazunk. Előtte azonban Zoli javasolta, hogy menjünk és nézzük már meg a Bubble Luxotelt, hiszen annyira különleges, amilyet nem sok helyen lehet látni, és legalább kívülről lőjünk már pár képet róla.

Mondom oké, nekem mindegy, végülis ráérünk – útközben megint kavarogtunk pár kört, hiszen itt is rosszul vitt minket a térkép, itt már mondtam, hogy akár hagyhatnánk is, de Zoli erősködött, úgyhogy mentünk tovább felfelé a hegyi, sivatagi úton, míg végül megtaláltuk az odavezető utat. Már messziről egészen szürreális látvány a semmi közepén a sok fehér buborék – de tényleg, kinek jut eszébe ilyen és hogy? Mindenesetre egy zseni volt az ember, hiszen hatalmas élmény volt már magába a recepciót és étkezőt jelentő legnagyobb buborékokba is belépni, amelyre tényleg a fény és pompa a legjobb szó.

Zoli elment megbeszélni, hogy csinálhatunk-e pár fotót, közben nekünk már hozták a gránátalmalevet és Poldinak a narancslevet.

Mondjuk itt már kezdhetett volna gyanús lenni a dolog, de gondoltam itt ilyen kedvesek a betérő turistákkal is, hiszen nem lehet túl sok belőlük ezen a kietlen helyen. Még ott sem sejtettem semmit, amikor a kis golfkocsival lefuvaroztak minket az egyik bubiba – amelyből nemrég ment el egy vendég, és megengedték, hogy megnézzük belülről. Mondjuk azon már őszintén kezdtem csodálkozni, hogy a szállodai alkalmazott miért kezdi megmutogatni a jacuzzi működését:

vagy hogy a frissen elhagyott szobában miért minden patyolat és miért van ott egy kiságy, de ámulás-bámulásomban az agyam racionális félteke annyira ki volt kapcsolva, hogy akkor esett le, mi történik, amikor Zoli a GoPro-t felém fordítva mondja, hogy „Boldog karácsonyt!” – ezt szervezte le ugyanis titokban nekünk.

Megszólalni sem tudtam, hiszen sosem jártam még ilyen különleges szálláson – fullpanorámás buborék (ami tényleg levegővel van felfújva, és ha a két bejárati ajtót egyszerre nyitnánk ki, akkor összeesne) a környező sivatagra, naplemente a jacuzziból, majd éjszaka a csillagos ég alatt, beduinbuli sishával a mécsesekkel körberakott beduin sátorban – a legszebb karácsonyi ajándék.

Luxuscsernobil: kiholt hotel a Holt-tengernél

A Holt-tengerhez nem lehet sok helyen hozzáférni, és a korlátozott számú lehetőségek között is csak egy van, ami ingyenes. Jó backpackerek módjára ide is indultunk el Petrából, utána pedig gondoltuk, 30-40 km-rel beljebb nézünk valami olcsóbb szállást, hiszen a világ legsósabb tengerének partján elég mélyen a zsebébe kell nyúlni az utazónak, ha ott szeretne megszállni. Arra azonban nem számítottunk, hogy az ingyenes hely nem a legideálisabb (főleg nem babával, hiszen sehova nem tudtuk volna lerakni sem, elég szemetes is volt), úgyhogy elindultunk a legközelebbi fizetős helyre, ahol közölték, hogy 15dinár a belépő fejenként, összesen 13ezer forint - de ha szobát is kiveszünk, akkor 50dinár (a többi hotel kb 150-200). Mivel nem volt aznapra szállásunk, ezért jóhogy belementünk, főleg miután megláttuk a tengeri panorámás hatalmas szobánkat az 5*-os szállodában:

Ott kezdtek gyanússá válni a dolgok, amikor láttuk, hogy rajtunk kívül senki nincs nagyon a helyen, és amikor elindultunk felfedezni a hatalmas komplexumot a sok-sok medencével, bárokkal, éttermekkel, akkor hirtelen Pripjatyban éreztük magunkat; egy szellemszállodában, amit valami katasztrófa után hirtelen elhagytak, és minden pusztulásnak indult:

Mondjuk szokás szerint megláttuk a kalandfaktort és a napos oldalát a dolgoknak, élveztük, hogy miénk a Holt-tenger (amiben amúgy kb. 5-5percnél többet nem nagyon lehet eltölteni, és ha a szemedbe megy, akkor olyan, mintha sósav marná szét):

hogy saját szobaszervizünk van, reggeli kilátással a hatalmas panorámás szobánkból a tengerre és szemben az Ígéret Földjére:

De most tényleg, 20 ezer forintért mikor kap az ember saját luxiszállodát Szentestére ilyen hihetetlen élményekkel spékelve? Na ugye. Kérdeztük egyébként a dolgozókat, hogy hol vannak az emberek? Az egyik azt mondta, hogy a vihar miatt nem jönnek, a másik azt, hogy most dolgoznak Ammanban, de holnap full house lesz. Mi persze bólogattunk serényen, és élveztük, hogy már megint ekkora kalandba sodort minket az élet - és ezért is szeretünk így hátizsákosan, kevés tervvel nekivágni a világnak (babával is), hiszen az élet a legnagyobb meseíró (igaz, sokszor olyan, mint Örkény és Hitchcock szerelemgyereke).

Tank a tenger fenekén

Az utazásunk végén dél felé vettük az irányt, ahol nemcsak napos, kellemes idő várt minket, de a duty free és külön adózási zónának köszönhetően végre megfizethető árú sör is (már ha az ~500 forintos 3,3 decis sör annak számít – az ammani vagy petrai árakhoz képest mindenképp).

Aqaba a Vörös-tengernél lévő elhelyezkedése miatt is kulcsfontosságú az ország gazdasági, kereskedelmi és turisztikai életében is, és mondhatni egy tipikus üdülőáros, ahol nincs sok látni-és tennivaló, azonban a 10-12 km-re lévő South Beach-nél remek fürdőzési és snorkelezési lehetőségek vannak elsüllyesztett tankkal, repülővel, gyönyörű korallokkal, színes halakkal és persze az ijesztő tengerisünökkel.

Ahogy egyik kedvenc fuvarosunkká avanzsált helyi barátunk mondta: veri veri nájsz! Mármint tényleg, ezen kívül semmit nem tudott angolul, így mindenre ezt mondta. Sznorkeling? Veri veri nájsz! Vádirám? Veri veri nájsz!

Mondjuk a taxisokkal volt pár érdekes sztori, a 10-ről induló, majd fejenként 1 dínárra eső viteldíjjal, a visszafelé 1 dínáron majdnem összeverekedő taxisokkal, az ebbe a taxiba mellénk (vagyis mellém túlságosan közel) beülő, minket cigarettával kínáló fószer, akit nem zavart a rágyújtásban az sem, hogy tőle 30 centire ül egy baba az autóban, vagy amikor egy nem hivatalos taxis csapott le ránk, akkor fél percen belül körbevették a helyi taxisarcok, hogy ezt nem annyira kéne – szóval itt is voltak vicces történetek.

Habár a téli időszakban nincs tipikus strandidő, így egyrészt szerencsére nem voltak sokan a parton, másrészt annyira nem vészes a dolog, hiszen mind a levegő, mind a víz hőmérséklete 18-20 fok körül volt, így lehet párat sznorkelezni vagy a bevállalósabbaknak búvárkodni a roncsoknál, igazán különleges élmény. Poldi mellett természetesen felváltva oldottuk meg a fürdést, de így legalább csak egy felszerelést kellett cápáznunk a hotelből.

Jeep-túra a Marson és keleti kényelem a sivatagban

Ki látta a Mentőexpedíció (The Martian) című filmet? És a Rouge One Star Wars-részt? Vagy a Prometheust? És ki tudta, hogy mindegyiket a jordániai Wadi Rumban (is) forgatták? Nem véletlen kedvelik ennyire a legnagyobb filmek rendezői ezt a helyszínt, hiszen a kietlen vörös sivatag tényleg idegen bolygókat idéz – arról nem is beszélve, ha ebbe a környezetbe futurisztikus buborékhoteleket építenek, akkor már tényleg egy 2220-as marsi telepen érezheti az ember magát. Mi ez utóbbit már a petrai élmények után inkább kihagytuk, és inkább egy beduin sátorra szavaztunk.

Habár Wadi Rumban rengeteg beduin sátortábor közül lehet választani, a legtöbb fűtés és fürdő nélküli, ami ketten poén lett volna, viszont ez volt az egyik olyan dolog, amiben Poldi miatt egy kis kényelmi kompromisszumot kötöttünk, és a keleti kényelemre szavaztunk. Így esett a választás az Aicha Memories Luxury Campre, ami – mint a neve is mutatja – egy luxussátortábor egy kis futurisztikus extrával:

Maga a beduin sátor tényleg minden elemében luxus és egyedi élmény, és nehéz lenne eldönteni, hogy melyik volt a különlegesebb – a petrai Bubble vagy a beduin sátor? De beszéljenek a képek, és mindenki döntse el maga, melyiket próbálná ki szívesen:

A hely egyik legnagyobb különlegessége az éttermi rész volt talán a hegy oldalában:

Külön tetszett, hogy a hordozható, műanyag gyerekágyak után itt erre is külön figyeltek:

A szállásunk elfoglalása előtt pedig egy 4,5 órás Jeep-túrán fedeztük fel Wadi Rumot egy helyi beduin fickóval (aki sokat telefonált az út elején, mivel elszökött a tevéje, és meg sem állt a szaúdi határig), ahol nem véletlen forgatták a fenti filmeket – tényleg végeláthatatlan, hold- vagyis inkább marsbéli tájakon jártunk, és sok gyönyörűséget láttunk Arábiai Lawrence házától és  természetes kőhidaktól a vadon sétáló tevéken át a szurdokokig és a vörös és fehér sivatag találkozásáig.

A beduin barátunkat egyébként a minket Aqabából kihozó taxis kerítette út közben telefonon, akivel hiába beszélt Zoli is telefonon, hogy nekünk nagyon drága, amit ő próbál ránk sózni, és így is búcsúztak el, a taxis pedig azt mondta, hogy Wadi Rumig visz, nem csak az információs központhoz, azért csak megállt ez utóbbinál, ahol ott várt minket a Zember, úgyhogy egy jó 20 perces alkudozás vette kezdetét, aminek a végén csak sikerült mindenkinek jól járnia.

Ja, és ha már Aqabából történő kijutás: nyilván helyi busszal akartunk kijönni, aminek indulását nagy nehezen sikerült is megtalálnunk, ahol sokadik érdeklődés után közölték, hogy - a korábban szerzett infókkal ellentétben - csak délben megy a busz, amit 9 órakor nem találtunk annyira viccesnek. De itt is minden ki van találva, hiszen fél pillanaton belül megtalált minket egy taxis, aki teljesen korrekt áron hozott ki minket, szórakoztatva Poldit (letépkedve neki az autóillatosítókat, felhangosítva a zenét és a többi). Na de nézzük a sivatagi kalandokat, hiszen itt beszédesebbek a képek: 

Poldi pedig kihasználhatta a lehetőséget, és élete legnagyobb homokozójában is játszhatott egy kicsit:

A jordániai utazásunk sokkal több kalandot és élményt tartogatott számunkra, mint számítottunk rá - hiába utaztunk már Mexikóba vagy lakókocsiztunk az USA-ban immáron hármasban Poldival, újra és újra elcsodálkozunk rajta, hogy mekkora élmény ugyanúgy utazni tovább kisbabával is (hátizsákkal, konkrét megtervezett programok nélkül, sok-sok túrával és kalanddal), és hogy a gyerekek mennyire rugalmasabbak és nyitottabbak, mint azt sokan, sokszor hiszik. Ez az út is bebizonyította számunkra, hogy a mi tapasztalataink szerint a gyereknek a legfontosabb a szülei által nyújtott biztonság – legyenek éppen bárhol is a világban – és hogy ezek a szülők jól érezzék magukat a bőrükben, és hogy jól érezzék magukat együtt. A felszabadult családi légkörre, a minőségi együtt töltött időre és egymásra figyelésre, a közös élményszerzésre pedig kevés jobb lehetőség van, mint az ilyen élménydús és emlékezetes utazások. Köszi mindent, Jordánia! Felkészül: Taiwan és Okinava.