sablonmentes

Az egyik leggyakoribb panasz kisgyermekes szülőknél, hogy „válogatós a gyerek” – nem eszi meg a zöldséget, elutasító az új ételekkel szemben, a hozzátáplálás kínkeserv, a többiről meg ne is beszéljünk. Pedig ennek nem kell így lennie - nagyon sok mindent tehetünk (és elkerülhetünk) azért, hogy öröm legyen a közös étkezés a gyerekekkel, hogy nyitottak és érdeklődők legyenek az új ízek iránt is.

Habár teljes mértékben életkori sajátosság és normális jelenség egy bizonyos mértékig a neofóbia a piciknél (melynek csúcsa általában 2-3 éves kor körülv van), sajnos nagyon sok szülő úgy érzi, hogy tennie kell valamit ilyenkor, hogy a gyerekkel nem stimmel valami, és ha nem kényszerítik bele azt a két kanál pürét meg a brokkolit, akkor itt a világvége. Pedig a legtöbb esetben éppen azok a dolgok kezdenek el rontani az amúgy teljesen normális helyzeten, amelyeket a szülők a helyzet „javítása” érdekében igyekeznek megtenni. Nagyon sok olyan bevett gyakorlat és régről itt maradt szokás van, amelyek több kárt okoznak mint hasznot, és akár krónikussá is tehetik a problémát.

Egy kutatás szerint például a túlzott szülői aggodalom (és az ezekkel járó kötelezőnek érzett intervenciók és túlzott kontroll) az egyik legerősebb indikátor arra, hogy mennyire lesz később válogatós a gyerek. Azaz ha szeretnénk az új ízekre nyitott, „jó evő” gyerekeket nevelni, akkor van pár olyan viselkedésminta és szokás, amelyet érdemes tudatosítanunk, és elkerülnünk – ezeket gyűjtöttem most össze 12 pontban.

1. A felelősségi körök átlépése

Ellyn Satter, a DOR módszerének megalkotója szerint azért van annyi rossz evő gyerek (és annyi hatalmi harc szülők-gyerekek között az étkezés körül, illetve az ezek következményeként kialakuló evési problémák), mert a felek átlépik a felelősségi köreiket (vagy nem veszik komolyan őket). A szülő felelőssége, hogy  MIT, MIKOR és HOL kínál, innentől kezdve viszont a gyermeké az, hogy a felkínált ételből elfogad-e bármit, és ha igen, akkor mennyit. Nagyon gyakori azonban, hogy a szülő akarja meghatározni, hogy mit és mennyit KELL megenni a tányérról, vagy hogy nem teljesíti a felelősségét (nem kínál rendszeres időközönként támogató és kellemes légkörben egészséges, változatos, ízletes ételeket), vagy hogy engedi a gyereknek, hogy ő is átlépje a felelősségi körét (ilyen az, amikor a gyerek határozza meg, hogy mi legyen vacsorára, hogy készül neki B, C opció, hogy hagyják egész nap nasizni, stb.). A legtöbb táplálási probléma hátterében megtalálható a DOR félrecsúszása, így ezt első körben érdemes átgondolni és felülvizsgálni – mennyire kívánjuk kontrollálni azt, ami nem a mi dolgunk? És mennyire teljesítjük a saját feladatainkat?

2. Krónikus diétázás, kaotikus szülői étkezés, külön menü a gyereknek

Nincs olyan nap, hogy ne ütné fel a fejét valamilyen újabb csodadiéta – pedig egyrészt, ha működnének, akkor nem lenne szükség újabb és újabb „világmegváltó” módszerekre, másrészt pedig ha nem lenne rá igény, akkor sem. De sajnos van, ráadásul az egyik fő célcsoport az anyukák, akik a hangzatos ígéretekkel igyekeznek megszabadulni több, de leginkább kevesebb sikeressel a plusz kilóktól (amelyekről itt is szeretném kiemelni, hogy NEM kötelező velejárója sem a várandósságnak, sem pedig az anyaságnak – mind várandósan, mind szülés után nemcsak lehet, de érdemes is még jobban figyelni mind a mozgásra, mind a tudatos táplálkozásra – már csak emiatt a pont miatt is).

Tetszik vagy sem, a gyerekek UTÁNZÁS útján tanulnak. Nemcsak azt tanulják meg és látják a közös étkezések során, hogy mit eszünk, hanem azt is, hogy hogyan. Ha a tizedik megvonásos, egyoldalú diétába vágunk bele, és egyre jobban gyűlöljük az egész étkezés témát, azt, hogy külön kell magunkra főzni meg a családra, hogy nem élvezhetjük az ízeket, ha az ételekben ellenséget látunk, akkor van egy rossz hírem: ezt fogja megtanulni a gyerek is, és elég nagy valószínűséggel meg is lesznek a következményei az egészséges étkezéshez való viszonyában – vagyis annak hiányában.  Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy a gyermekek ugyanazt egyék, mint a szülők, hogy együtt tudják élvezni egymás társaságát az étkezések során és az ételeket is (ezért is jó a BLW, hiszen a kezdetektől a családi étkezésekbe kapcsolódik be a pici).

Ugyanígy problémás a másik véglet is, amikor a szülő étkezésében semmilyen tudatosság vagy rendszer nincs. Ha annyira sem tiszteljük saját magunkat, hogy átgondoljuk azt, hogy mikor és mivel tápláljuk a testünket, hogy leüljünk a megterített asztalhoz és megadjuk a módját, akkor ugyanezt fogja a gyermekünk is megtanulni; hogy nem fontos, mit vagy milyen körülmények között eszünk. Pedig a rendkívül gyorsan növekvő gyermekek fejlődése a bevitt táplálékból tud megvalósulni – éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy mennyire tanulja meg ő is élvezni a tápláló és egészséges ételeket.

Nemcsak az a probléma, ha magunknak készítünk külön ételt, hanem talán még nagyobb, ha a gyereknek akkor, ha jelzi, higy az adott ételből nem kér - mi pedig rohanunk a konyhába a kedvencéért. B, C, D opciók és a kedvencek folyamatos felkínálásval azt üzenjük a gyereknek, hogy (1.) a NEM evés nem opció és rettentő fontos, hogy egyen bármi áron (és ezért bármit meg is teszünk - tökéletes játszma-alap), illetve (2.) hogy egyáltalán nem elvárás, hogy nyitott legyen az új ízekre és ételekre. Pedig ha új ízekre nyitott gyermeket szeretnénk nevelni, akkor bizony de, ez egy elvárás, hogy a saját lehetőségeihez és képességeihez képest nyitott és érdeklődő legyen. Nálunk SOHA nincs B, C opció, a fiunk mindig azokból az ételekből kap, amelyeket mi is eszünk - és imád mindenféle ételt a spárgától kezdve a pesztón át a currykig. Oh, és már csak azért sem érdemes külön készíteni bármit is a gyereknek vagy a gyerek kedvéért, mert ebben az esetben is igen gyakori, hogy ezt sem fogja megenni - akkor pedig jön a frusztráltság és harag, de hogy enned KELL belőle, külön neked csináltam! Ne tegyünk ekkora felelősséget a gyerek vállára. 

És még egy zárójeles gondolat: ugyanígy nem tartom célravezetőnek a külön gyerekétkészletet sem - legkésőbb egy éves kortól (de leginkább a hozzátáplálás kezdetétől) érdemes ugyanolyan "rendes" étkészletet adni nekik is, mint amilyenből mi is eszünk, csak nyilván kistányért és kiskanalat/villát.  

3. Az étel használata jutalmazásra, büntetésre…

…vagy ajándékozásra. Tudom, hogy mennyire elterjedt, hogy minden alkalomra csokit adunk már az egy-két éves gyereknek is, vagy hogy azt mondjuk, hogy akkor kap csokit, ha megeszi a brokkolit, vagy akkor, ha végre csöndben marad és "viselkedik." Ezek mind nagyon káros szokások dr. Lukács Liza táplálkozáspszichológus szerint (is), és a következő generáció (testi-lelki) egészsége érdekében elég sürgősen le kellene erről szokni. Ugyanis ha az ételeket érzelmekhez kötjük, akkor azzal negatívan befolyásoljuk a gyerekek étkezéshez való viszonyát. Ha csokival akarjuk jutalmazni a brokkolifogyasztást, azzal pedig csak azt érjük el, hogy a brokkolit le-, a csokit pedig felértékeljük. Biztos, hogy ezt szeretnénk? Hiszen ennek tényleg az az üzenete a gyerek felé, hogy nem lehet valami jó dolog a brokkoli, ha alkudozni kell érte.

4. Az étel minősítése

„Tisztán étkezünk”, „csalónapot tartottunk”, „az édesség rossz” vagy a „tejtermékek/glutén/zsír…stb mind rosszak!”

Szerintem szinte mindenkinek ismerősen csengenek ezek a mondatok a mindenmentes biokorban, amikor mindenhonnan ömlik ránk, hogy hogyan is kellene egészségesen enni – és hogy milyen szörnyű, ha nem így vagy úgy eszünk. Pedig rettentő káros a gyerekek előtt minősíteni az ételeket (egészségtelen vagy hogy salátát a nyulak esznek) vagy magát az étkezést (bűnözés, tiszta étkezés) – kivéve, ha szeretnénk megalapozni, hogy rossz érzéseket társítsanak az étkezéshez. Egyéb esetben igyekezzünk elkerülni az ételek akár pozitív, akár negatív irányban történő minősítését.

5. Irreális elvárások, elképzelések

Egyen meg mindent, szeressen mindent, nyalja tisztára a tányért…meg egyébként is, a szomszéd gyerek 2 üveg pürével többet eszik, és neki is már X mennyiséget kellene ennie – a védőnő is megmondta. Az elmúlt évtizedek pürés vonala magával hozta a mennyiségi evés erőltetését, és a szülők vállára ezzel rakódó terheket és irreális elvárásokat.

Az esetek legnagyobb részével semmi gond nincs azzal a mennyiséggel, amit a baba/kisgyerek eszik, sokkal inkább a saját elvárásainkat lenne érdemes felülvizsgálni, hogy miért szeretnénk, ha ennyit és annyit enne, és hogy miért is érdekel minket, hogy a másik gyerek mennyit eszik. Nemcsak a gyerekek között van hatalmas eltérés a napi energiaszükségletben (amelyet – ha nem rontjuk el már az elejétől az étkezéseiket – ők tökéletesen tudnak szabályozni és a szükséges mennyiséget enni), hanem egy adott gyereknél is napról-napra változnak az igények.

6. Méricskélés, „mennyiségi” evés erőltetése

Azzal, hogy mi akarjuk meghatározni, hogy mennyit egyen a gyerek, teljes mértékben átlépjük a felelősségi körünket – hiszen az a gyereké, hogy mennyit akar megenni a felkínált ételből. Ahhoz is joga van, hogy semmit, és ezt tiszteletben kellene tartani a további csatározások elkerülése végett is. Ennek a jelenségnek tökéletesen meg lehet ágyazni már az első hónapokban a kimért pürékkel, üvegekkel és előírt mennyiségekkel, amelyeknél kevés károsabb dolog van a világon, és teljesen feleslegesek a legtöbb esetben. Továbbra is: az, hogy a gyerek MENNYIT eszik, nem a mi felelősségünk, és nem a mi dolgunk.

7. Tukmálás, könyörgés, (érzelmi) zsarolás vagy fenyegetés

• Csak még egy kanállal a kedvemért! Egyet a mama kedvéért! Naaaaaaa, csak egy falatot! Itt repül a kismadár!
• Kérlek, edd meg a brokkolit. Légy szíves, egyél már belőle, hiszen neked csináltam!
• Nem hiszem el, hogy már megint nem eszed meg, hiszen miattad güriztem fél nap a konyhában!
• Neeem, nincs benne zöldség!
• Addig nem állhatsz fel az asztaltól, amíg mindent meg nem eszel!

Vagy ahogy a Qubit nemrég megjelent cikkében is előjön: „addig nincs édesség, amíg a zöldséget meg nem etted.” Pedig a cikkben hivatkozott legújabb nagyszabású (5 éven át tartó) kutatás is bizonyítja, hogy „óriási hiba a gyerekeket arra kényszeríteni, hogy megegyék, ami előttük van, mint ahogy az is, hogy addig az asztalnál kell ülniük, amíg a szülők által elegendőnek ítélt ennivalót el nem fogyasztottak. Hasonló baklövés az étellel zsarolás”, vagy bármelyik fent említett „módszer” annak erőltetésére, hogy a gyerek akarata ellenére többet/mást egyen, mint szeretne.

Hiába tűnik magától értetődnek, hogy nem zsaroljuk meg fenyegetjük a saját gyerekünket, a gyakorlat és a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy ezek nem túl ritka jelenségek – hiszen szerintem mindenkinek ismerősek a fenti mondatok. A tukmálás, könyörgés, zsarolás, fenyegetés a történelemben még soha az életben nem sült el jól vagy pozitívan, és nincs olyan eset, amelyben sikeresen működne hosszú távon, sőt. A túlzott kontroll és a felelősségi körök átlépése (hiszen ezek mind azok!) kivétel nélkül oda vezetnek, hogy a gyermeknek az étkezések kellemetlen élménnyé válnak, ódzkodni fog tőlük, és valójában egyre kevesebbet fog enni. Ahogy Feldmár András is mondta: ha a szülő akar valamit, a gyerek megtanul NEM akarni. Szóval, hagyjuk békén a gyereket.

8. Szép evésre nevelés  

...ahol az étkezésből problémát csinálnak, ott valóban probléma lesz belőle. Azaz egyrészt felesleges a gyerek evését vagy nem evését az étkezések központi témájává tenni. Másrészt pedig olyan módon is rongálhatjuk a gyereket, ha úgy akarjuk szép evésre tanítani, hogy „Ne csámcsogj!”, „Ne habzsolj!”, „Ne piszmogj!”, „Ne kotorássz az étellel!”, „Ne kotorássz a tányéron!”, „Hogy fogod a villát?”, „Ne csörömpölj!”

– írta Vekerdy Tamás Érzelmi biztonság című könyvében, hozzátéve, hogy ezt a trenírozást marhaságnak, sőt, kártékonynak tartja. A pszichológus azt is kiemelte, hogy "A gyerekek csúnyán esznek. Hogyan lehet szép evésre nevelni őket? A válasz egyszerű: semmiképpen sem úgy, hogy elrontjuk a közös étkezést ezekkel a folytonos figyelmeztetésekkel. Ha maguk a szülők szépen, kulturáltan esznek, akkor egy idő után a gyerek is szépen fog enni." És ugyanígy: ha a szülők "jól"esznek, a gyerek is egy idő után(!) jól fog enni. Addig pedig - hagyjuk békén. 

9. Dicséret

Még ha elsőre furcsán is hangzik, ugyanúgy vissza tud ütni, ha azért dicsérgetjük a gyereket, hogy milyen ügyesen „kinyalta a tányért”, hogy milyen ügyesen megevett mindent, és hogy milyen ügyes, hogy harmadjára is evett a nagymama sütijéből. Az elismerésre éhes gyermekek számára ez azt az üzenetet fogja közvetíteni, hogy a dicséretért mindent meg kell (t)enniük – és meg is fognak mindent (t)enni ezért az erre alkatilag hajlamosabb gyerekek, sokszor a saját éhségérzetüket is felülírva, ami hosszú távon szintén képes visszaütni. Az étkezés és az étel legyen neutrális, azaz se ne szidjuk le, mert nem eszik meg valamit, de ne is dicsérjük agyon, ha másodjára is szedett. Ez nem teljesítménytúra, hanem egy közös élmény, amelyben arra is figyeljünk,  hogy mindenki egyformán vegyen részt – tehát a gyereket ne tegyük az étkezések középpontjává. Ezt érdemes a nagyszülők felé is kommunikálni.

10. Figyelemelterelés: Bogyó, Babóca és társai

Nagyon gyakori, de annál károsabb jelenség, hogy a szülő figyelemeltereléssel akarja rávenni a gyereket az evésre. „csak akkor hajlandó enni valamit, ha közben megy a mese a TV-ben vagy ha játszik valamivel” – szól gyakran a fáma, aztán pár hónap múlva pedig nem értik a szülők, hogy mi a gond. A hozzátáplálás kezdetétől az a célunk, hogy abban támogassuk a gyermekünket, hogy felismerje a saját testének jelzéseit; így az éhség-, és teltségérzetet például. Abban is támogatnunk kell a gyermekünket, hogy megtanuljon az étkezésre koncentrálni, a textúrákra, az ételre, az ízekre, illatokra. Felnőtteknél abszolút gyakori, hogy gépezés, telefonnyomkodás közben megesznek 3 tábla csokit 2 doboz jégkrémmel úgy, hogy észre sem veszik, hogy ettek valamit – ennek kitűnően meg tudunk ágyazni azzal, ha a TV elé rakva etetjük a gyereket. Következmény: fogalma sem lesz róla, mikor éhes, mikor lakott jól, ami pedig az egészséges étkezési szokások alapját képeznék.

Fordítva is igaz, azaz az ételről ne tereljük el a figyelmét játékkal, de étellel se próbáljuk meg "nehezebb helyzetekben" elterelni a figyelmét! Ahogy arra Dobos-Kufcsák Judit dietetikus felhívta a figyelmet, nagyon gyakori az étel figyelemelterelésre való használata (ha nyűglődik a babakocsiban, ha nem ülve várni az orvosnál, stb, akkor adunk neki valami rágcsát). Felnőtt korunkban pedig nem értjük, hogy miért nem tudjuk abbahagyni a nassolást, miért kell mindig valaminek a szánkban lenni, amit rághatunk. A szakember tapasztalata szerint nem véletlen, hogy szinte minden fogyni vágyó ember azzal kezdi, hogy a chipset/csokit/kekszet lecserélni valami más, egészségesebb rágcsára (répa, gyümölcs, rágó). Pedig a legjobb az lenne, ha nem lenne kényszerünk folyamatosan a folyamatos rágcsálásra, ezt pedig már csecsemőkorban meg tudjuk alapozni.

11. Rendszer és határok hiánya

Amíg az első hónapokban az igényszerintiség lehet a legnagyobb segítség abban, hogy a gyermekünk megtanulja, hogy a világ egy jó hely, ahol reagálnak az igényeire, ahol bízhat a körülötte lévőkben és abban, hogy a szükségleteit ki tudja elégíteni a támogatásukkal akkor, amikor erre szüksége van, addig a kisgyermekkor felé haladva (1-2 éves kortól) már a biztos keretek, biztos menetrend (az étkezésben) és rendszer, a szülők által felállított (feszegetendő) határok fogják jelenteni a biztonságot; és nem az, ha akkor és azt ehetik, amit és amikor ők akarnak. Sajnos elég könnyű belecsúszni ebbe a hibába, és az igényszerintség jegyében szó szerint mindenben lesni a gyermekünk vélt vagy valós igényeit; például mindig a kedvencét főzni, folyamatosan B opciókat felkínálni vagy hagyni, hogy akkor és azt egyen, amit akar (folyamatos nassolás, nap végén pedig ugye semmit nem eszik a vacsorából). Ugyanakkor 1 éves kor után már a mi felelősségünk, hogy rendszeres és kiszámítható étkezéseket biztosítsunk számukra, két étkezés között pedig szigorúan tartsuk azt, hogy nincs nassolás vagy kalóriatartalmú italok fogyasztása (gyümölcsé főleg nem, hiszen két éves kor alatt leginkább semennyit nem kellene adni belőle. Nem, házilag facsartat sem). Ugyanígy az étkezéseknél nincs B meg C meg D opció, azaz nem főzőcskézzük külön a gyerek kedvencét, mert éppen kitalálta, hogy az adott étel nem ízlik neki. Ezzel visszakanyarodunk a DOR-hoz, és ahhoz, hogy a szülő felelőssége, hogy MIKOR kerül kínálásra étel – ideális esetben rendszeresen, kiszámítható időközönként és az, amit a szülő határoz meg.

És nem, a korábbi pontok laissez-faire-üzenetével egyáltalán nem ellentétes a keretek megszabása, sőt. Kutatások bizonyítják azt is, hogy nemcsak a túlzott szigor és kontroll, de a túlzott engedékenység és „nemtörődömség” ugyanúgy káros és ugyanúgy nem azokra az eredményekre fog vezetni, amelyeket el szeretnénk érni. A lényeg: a két véglet közötti szürke zóna meg-és eltalálása, ami a legnehezebb – de mégis a legeredményesebb. Hiszen betanult és biztosnak tűnő módszerek, sablonok szerint élni látszólag könnyű, mert mindig megvan a betanult és biztos megoldás, de aztán látjuk, hogy az élet nem így működik. Folyamatosan változnunk kell nekünk és folyamatosan az adott (élet)helyzetre adekvátan reagálni.

12. Példamutatás hiánya

Gyakran eszel a hűtő előtt állva vagy a TV előtt a kanapén? Alig vannak közös családi étkezések megterített asztalnál? Elmaradnak a reggelik a nagy rohanásban? Fogalmad sincs legtöbbször esténként, hogy mi legyen a vacsora, ezért megint rendeltek vagy valami mirelit lesz? Krónikus diétázó vagy, aki a tizedik olyan restriktív diétának fut neki, ami hosszú távon fenntarthatatlan, és még a családi étkezésekből is kirekeszt? Öröm helyett stressz-és szorongás forrása az étkezés?

Ha bármelyikre is igen a válasz, akkor érdemes felülvizsgálni a család étkezési szokásait, mert ezek egytől-egyig olyan dolgok, amelyek nem támogatják a gyerekeket abban, hogy egészséges viszonyt alakítsanak ki az étkezéssel. Márpedig a jó evő gyerek a jó evő szülővel kezdődik, ami nem azt jelenti, hogy zöldségeken kell élni és mindent megenni, hanem hogy ismerjük a szervezetünk szükségleteit, hogy milyen ételekkel tudjuk támogatni hosszú távon az egészségünket, fittségünket úgy, hogy közben örömet is okoznak ezek az ételek; ki merünk új dolgokat próbálni; ismerjük a saját éhség-, és teltségérzetünket.

Összefoglalás

A hozzátáplálás és a kisgyermektáplálás nem kell, hogy kín és keserv legyen, amely a hatalmi harcokról és csatározásokról szól csak. Még akkor is, ha kisgyermekkorban vanna olyan időszakok, amikor hol kevesebbet, hol többet esznek, amikor hol életkorból és természetből, fejlődésből fakadóan szkeptikusabbak és elutasítóbbak, attól még nagyon sok olyan dolog van, amit ilyenkor is tehetünk (és elkerülhetünk) azért, hogy később ez ne maradjon így, hanem magabiztos, kompetens, az ételekre, ízekre és a világra nyitott gyerekeket „neveljünk”. Legyünk konzisztensek és tudatosak, kerüljük a fenti dolgokat, hagyjuk békén a gyereket, bízzunk benne, hogy képes boldogulni a saját felelősségeivel (MIT és MENNYIT) és együnk úgy, ahogy a gyermekeinket szeretnénk enni látni. Mert a következő generáció egészsége nagy mértékben függ azoktól az életmódbéli döntésektől, amelyeket MI hozunk meg MA.