sablonmentes

Last minute repjeggyel, tervek és elképzelések nélkül, 4 kézipoggyász méretű hátizsákkal és a 2,5 éves fiunkkal vágtunk neki decemberben az aktív és mozgalmas közép-amerikai túrának, amely nagyon sok közös élménnyel tett ismét minket gazdagabbá. 2500 km autóval az utakon a Csendes-óceántól a vulkánokon át a karibi térségig, 280 km túrázás dzsungeleken és tengerpartokon át, 14 szállás 28 nap alatt hármasban - kalandokban nem volt hiány, mi pedig ezeket szeretnénk összefoglalni. Pura vida, második rész.

Az utazás első harmadában a Csendes-óceán partját fedeztük fel a vadregényes Osa-félszigettől a bálnás nemzeti parkon át a szörfparadicsom Tamarindóig, ahol viszont már erőteljesen kezdtünk vágyódni a hegyek felé. Vannak ugyanis ugye olyan emberek, akik a tengerparti homok, tenger és napozás háromszögében élik meg az utazás teljességét (és ez így van rendjén), nekünk pár nap után mozdulnunk kell, hogy mást ne mondjak: akut és súlyos napallergia, aminek az első tünete az, amikor Timi durcás arccal néz, és azt mondja, hogy

„menjünk innen, itt meleg van, és az az átkozott fehér homok is csak kiégeti a szememet!”

Hát mit tehet az ember ilyenkor?

Hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe

Mivel az elmúlt időszakban tenger parti részeken voltunk és az út harmadik része a karibi oldal, így örömmel tekertük kis autónk - aminek Hacuki nevet adtuk - kormányát a hegyek irányába. Olyan utat választottunk, melynek egy része murvás volt és egészen pici falvakon mentünk keresztül (a híres 606-os út, ami tényleg külön programpontnak számít), ahol még lovakkal közlekedőket kerülgettünk. A szállásunk egy pici hotel volt, ahol egy nagyon kedves család élt és szinte mindenki részt vett a munkában, a férfiak szereltek, a nők a reggelit készítették és vacsoráztak.

Több helyen is tapasztaltuk, hogy vannak nagyobb szobák, itt például 6 ággyal, de az árat az ott alvók száma határozta meg, a gyerekkel pedig nem számoltak itt sem (azaz így kaptunk egy igazi tágas kis lakosztályt kb. 40 dollárért). Az árban ráadásul még a reggeli is benne volt, ami ugye már mint tudjuk, Costa Ricában sokat számít – főleg, hogy itt mindhárom reggel más volt, és nem csak gallo pinto. Bár az is igaz, hogy ezt vártuk a legjobban.

Ez a környék igazán megérezte a turisták hiányát, mert több szállashely is zárva volt és az éttermek kongtak az ürességtől. Nekünk persze jó volt, mert így semmilyen programot nem kellett előre lefoglalni és a parkok is üresek voltak.

Érkezésünk után azonnal el is indultunk az El Trapiche családi fincára, ahol a kávé, kakaó és cukornád termesztés és feldolgozás alapjaiból vettünk leckéket. Láthatóan itt is nagyobb csoportok fogadására voltak berendezkedve, de a velünk egy időben érkező páros egy másik vezetőt kapott, így egy privát idegenvezetést kaptunk. Ez egy családi farm, ahol a hagyományos feldolgozásokat, mint ökörrel vagy vízzel hajtott malom, és a modern gépeket is megmutatták.

Az tudjátok, hogy a friss kakaó szemeknek savanykás íze van, vagy hogy a fermentáció is része a csokikészítésnek?

Vagy azt, hogy a kávécserjék 3-4 éves koruktól hoznak termést?

Érdekességként magunk kristályosíthattuk ki a cukorszirupot és kaptunk is belőle egy kis cukorrögöt. A túra közben egy random lajhárt is láttunk, sajnos jó messziről. A farmnak volt egy kis boltja, ahol mindenféle helyi termékeket árultak, és ki ne venne egy kis helyi kávét vagy csokit?

Falu a köderdő közepén: Monteverde

A látogatás után irány a falu központja. Alig voltak az utcán és mivel fáradtak is voltunk, úgy döntöttünk, hogy ma a gasztronómiai élményeinket a mindenhol látható Pollolandia-ból származó salátával, fél grillcsirkével és csirkemellel gyarapítjuk. Ez amolyan helyi KFC. Elvitelesre kértük és a szállásunkon ettük meg. Meglepően olcsó és finom is volt, talán mert éhesek voltunk. Esti megbeszélés után eldöntöttük, három éjszakát maradunk, ami nem volt gond, hiszen a szálláson csak egy másik szoba volt foglalt. A gyerekkel való utazásnál úgy szervezzük a programokat, hogy a délutáni alvást figyelembe kell venni. Ezt mi három módon tudjuk Poldival megoldani:

• visszamegyünk a szállásra és ott altatjuk,
• a hordozóban alszik (ebben is képes 2 órát aludni), így mi túrázunk közben,
• a harmadik az utazás, amikoris a gyerekülésben tudja le az alvást.

Itt két délelőtt túráztunk, a két délután pedig felváltva mentünk a 100% Aventura kalandparkba, míg a másikunk a szálláson olvasott, írt, tervezte a következő napokat, vagyis pihent.

Másnap reggel Poldi már kifejezetten jól használt három spanyol szót:

Hola, azaz hello, Muy rico, azaz nagyon finom és Hasta Luego vagyis viszlát.

Hihetetlen nagy reakciót váltott ki, amikor a reggelit fogyasztva kiabálta a pincér hölgynek: Muy riccco! Mit mondhat ilyenkor egy cseppet sem elfogult szülő? Mivel Poldi is érzékelte, hogy pozitív reakciókat vált ki, így azonnal rögzítette is a szavakat és az utazás során folyamatosan használta őket, minden alkalommal osztatlan sikert aratva. Reméljük, megmarad ez a fajta nyitottsága és közvetlensége!

A világ egyik legizgalmasabb ökoszisztémája: köderdők

Mindenképpen szerettük volna meglátogatni egy igazi köderdőt, ami nem más mit magaslati esőerdő ott, ahol a felhők képződnek. Ez az a határ, ahol a felhők képződnek, így itt általában hidegebb is van és gyakran felhőben, vagyis ködben fedezhetjük fel ezt a különleges ökoszisztémát. Mi a szállásunktól fél órára található Santa Elenát választottuk (az ismertebb, drágább és turistásabb Monteverde helyett).

Reggel gyakorlatilag csak mi voltunk és az időjárás valóban a misztikussá változtatta dzsungelt. Mindig azt szoktam mondani, hogy gyerekkel simán lehet utazni, maximum kihagyjuk a dzsungeltúrát! Hát most nem hagytuk ki! Poldit felcsatoltuk magunkra és indulás! Több útvonal közül lehetett választani változó nehézséggel és hosszúsággal - na ezért is ajánljuk Costa Ricát gyerekkel, itt lehet választani olyan ösvényt is, amit babakocsival is be lehet járni. Mi egy 3,5 órás túrát választottunk - ez mondjuk abszolút hordozós terep volt, Poldi végig a hátunkon volt.

Hihetetlen látvány a ködbe burkolódzó buja vegetáció, hatalmas fákra rátelepedő mohák, páfrányok, liánok mesevilága, melyek között kristálytiszta patakok csörgedeznek. A néha eleredő eső ellen egy hatalmas pálmalevéllel védekeztünk meglepően hatékonyan. Az ember minden sejtjében érzi az erdő hatalmasságát és erejét, ahogy átölel és feltölt energiával. A változó napsütés és eső eredményeként hatalmas szivárványok fűszerezték túránkat… Ismét egy hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak.

Túra a dzsungel felett

Ki szereti közületek a függőhidakat? Mi nagyon. Most is kifejezetten élveztük a kevés turista előnyeit, szinte senki nem volt a reggeli nyitáskor a Selvatura parknál, ahová egy 3 km-es túrára mentünk, ami nem hosszú ugyan, de 8 darab 12-60 méter magas függőhíd tarkítja. Juhuu! Az időjárás ma a napsütéses arcát mutatta és mivel a túraútvonal szépen ki volt építve, így Poldi tempójával sétáltunk végig rajta. A függőhidakon felváltva fogtuk kis túrázónk kezét, és együtt fedeztük fel a sok-sok madarat, trópusi növényt ebből a különleges perspektívából.

Slow life és a pillanat megélése. Valami ilyesmi élményünk volt. Szép lassan, andalogtunk át a Monteverde varázslatos lombkoronái között. Ritka pillanat az ember életében, amikor felülről láthat óriáspáfrányt és a madarak mellette suhannak el egy olyan helyen, ahol 100 féle emlős, 400 féle madár és 500 féle orchidea él. Elvileg a csúcsszezonban voltunk, de a 3 km alatt, amit 3 óra alatt tettünk meg, csak néhány emberrel találkoztunk.

A kalandparkok is fél üzemmel sem dolgoztak, így minden időpontra volt hely és a csoportok is kicsik voltak. Két dolgot emelnék ki, ami kiemelkedően nagy élmény volt, az egyik egy 1590 méteres kötélpálya, ahol vízszintesen rögzítettek és így embermadárként, karunkat széttárva, suhantunk át dzsungel felett, és egy fantasztikus perspektívából gyönyörködhettük a végtelen horizontban. Ha most becsukom a szemem, látom és érzem, amit ott éltem át.

A másik a Tarzan-swing, amikor 100 méter magasból ugrasz le úgy, hogy a kötél előtted van rögzítve, így 40 métert esel szabadesésben, majd a mozgás átvált a kötél feszülésével ingához hasonlóvá. Háááát, ez nem való mindenkinek és közölünk is csak Timi gondolta, hogy mindenképpen le fog ugrani, de aztán mindketten megcsináltuk. Tényleg 100% kaland és adrenalin.

A napi túrázás és a kalandpark után úgy döntöttünk, hogy körül nézünk csak úgy, állatok után nézünk vagy történjen bármi a vacsora előtt, maximum keresünk egy cuki kifőzdet. A tökéletes navigációnak: Ja, itt jobbra kellett volna menni! Nem baj, ez is jó. Nézd, egy kínai étterem, ide ne menjünk. Egy nagyon meredek emelkedő után azt láttuk, hogy áll néhány autó és láthatóan turisták jönnek ki az erdőből. Vajon mi lehet itt? A térkép szerint egy ‘ficus tree climbing’ pont! Aaaaa! Ezt nézzük meg! Hát ez volt az. A fikusz megfojtotta a fát, amire felkúszott, de már elég erős lett, hogy önállóan megálljon. Ezért lett ilyen üreges a belseje. Az, hogy a naplemente arany fényeiben fedezhettük fel, már tényleg csak hab volt a tortán.

A dzsungel tele vannak állatokkal és gondoltuk, látni is fogunk (és így is történt, hiszen rengeteg lajhárral, majommal, papagájjal és sok-sok más állattal is találkoztunk az út során), azonban az igaz élmények autózás közben voltak. Az egyik még ugye az Osa-félszigeten volt a cuki lajhár:

ezen a részen pedig egy tatu volt, aki békésen sütkérezett az út mellet Santa Elenából hazafele. Annyira kedves volt velünk, még azt is megvárta míg lefotóztuk:

A másik élményünk a földúton, a szálláshoz közel ért minket, ahol az úton keresztben egy boa emésztett vagy valami mást csinált, mert láthatóan nem sietett sehova. Ránézésre 2-2,5 méter volt. Timi azonnal kipattan és lelkesen fotózott - természetesen tisztes távolból. Mivel nem mozdul, csak a fejét forgatta, elkerülés közben nagyon közelről csodálhattuk meg csillogó szépségét.

Irány a vulkán!

Reggel indulás után ismét egy földesutakkal tűzdelt irányt választottuk, ami átment Los Angelesen is, gondoltuk, kicsit nosztalgiázunk, hiszen tavaly jártunk ott együtt. Eleinte mesés, kávéföldekkel tarkított kis falvakon menetünk keresztül, aztán vulkánok tarkították a panorámát, később egyre rosszabb lett az út. Néha hálát adtunk a japán tervezőknek, de szépen haladtunk, néha kisebb patakmedreket kereszteztünk, mert hidak nem voltak.

Madarak, papagájok kísérték utunkat, egész addig, míg egyszer intenzív vízesés hangját hallottuk, és az út is kvázi járhatatlanná vált. Zoli gyalog indul el megnézni a hang forrását...de soha nem tudtuk meg honnan jön, mert az útra ráomlott egy partfal. Az autó 45 fokos meredekségű lejtőn áll, előtte egy hatalmas szikla, ha előre megyünk nincs hely megfordulni… volt már jobb ötletünk is! Szerencsére Poldi békésen aludt, Timi kiszállt és a sziklák között navigálva, kuplungszagban úszva sikeresen megfordultunk. Újabb hála a tervezőknek. Gyors tanácskozás után egy 8 km-es kerülővel próbáltunk eljutni az aszfaltozott útig. Előszőr egy vízerőművet találtunk egy híd helyén, másodszor egy kerítés miatt fordultunk meg, de a végén hatalmas vigyorral találtuk meg a helyes utat, ahol egy termetes teherautóról hatalmas szemeteszsák hullott elénk és a rádióban éppen a refrént énekelték: Oooo baby, baby it’s wild world..  nekünk legyen mondva. Kitört belőlünk a nevetés.

A világ legkékebb folyója és az esős esőerdőtúra

Innen már sima volt az út, eltekintve a záporoktól. A szállásunk Bijaguában egy 6 személyes szoba volt konyhával, függőágyakkal, és a házinéni extraként megajándékozott két tamalesszel, ami itt karácsonyi ételnek számít. Szuperfinom volt.

Szerencsére azt is megsúgta, hogy a Tenorio nemzeti parkban már nem lehet fürödni a neonkék Rió Celesté-ben, de egy közeli hídnál igen. Több sem kellett nekünk, megvártuk, amíg eláll az eső, és meg is van a délutáni program. A borongós idő miatt nem mutatta magát teljes kékségében a folyó, de így is nagy élmény volt.

Timi persze itt sem hagyhatta ki a megmártózást, mert kit érdekel, ha 15 fokos, ha a világ egyik legtürkizebb neonkék folyója? Mármint napfényben️, de még ilyen esős, borongós időben is kaptunk a boldogság kék folyójából, a Rió Celestéből egy kis ízelítőt. A hihetetlen kék színű folyam egyébként két áttetsző vizű folyó találkozásánál születik (ez az El Teñidor pont) A mai tudományos konszenzus az a témában (hiszen sokáig csak találgattak), hogy a neonkék színt a napfényben megcsillanó ásványi anyagok, illetve az azokon bekövetkező fényszórás jelensége okozza. Az egyik folyó hozza a szükséges ásványi anyagokat (alumínium-szilikát, az alumínium, a szilícium és az oxigén), a másik folyó a vulkanikus tevékenység miatt rendkívül savas, aztán ezek találkoznak, és bumm….így lesz a gabonapehely helyett a sok nagyméretű alumínium-szilikát részecske (amelyek a lecsökkenő ph miatt tapadnak össze), és ezek a nagyméretű részecskék azok, amelyek kellenek a kék színhez.

Másnap reggel szakadt az eső, ami nem ideális egy túrázáshoz, így a park bejáratánál leültünk kávézni. Amikor picit alábbhagyott az égi áldás, akkor nem gondolkoztunk, hanem elindultunk. Végülis, 5-6 km nem nagy táv.

Az eső változó intenzitással de folyamatosan esett, visszafelé pedig rendesen rákezdett. Habár a Tenorio nemzeti park nem adta magát, és a neonkék folyóba aláhulló vízesést és magának a mágikusan türkiz folyónak a születését sem láthattuk a szakadó esőben, így is egy újabb hatalmas közös élménnyel gazdagodtunk, amelynek a végén fülig érő mosollyal értünk vissza a kávézóba, ahol az ottani fickó hozott törölközőket és jött is pacsizni, hogy nagyot mentünk. És tényleg. Mert az is csak rajtunk múlik, hogy egy-egy ilyen helyzetet hogyan élünk meg - és ebben nagyon sokat tanulhatunk a gyerekektől, mivel Poldinak a legnagyobb baja az esőben „Kérek egy botot!” volt.

Feliz navidad!

Ha a karácsonyi időszakban utazunk, akkor az ajándékunk magunknak egy jobb, esetleg különleges szállás. Tavaly Jordániában egy bubble hotelben voltunk a sivatag közepén, itt pedig egy szoba mellett döntöttük kilátással az Arenal vulkánra, ahol még vacsora opció is volt, mindezt féláron a Covid miatt. Nagyon vártuk már a fényt, pompát és Jézuskát is. Rövid vásárlás és egy autentikus ebéd után megérkeztünk a szállásunkra. Az Eső Isten tovább ontotta könnyeit, így semmit nem láttunk a vulkánból és az ígért vacsora sem volt az árban, de a szoba láttán felvidultunk. Hatalmas, két franciaágy, luxi fürdőszoba.

Csörög a telefon, azért hívtak, hogy sajnálják, hogy rossz információt kaptunk a vacsoráról, és ha két napra nem is, de egy nagyra kapunk ünnepi vacsorát! Köszönjük, boldog karácsonyt Már csak az délutáni programot kellene kitalálni…Hát persze! Gyerünk a termálmedence! Rajtunk kívül nem volt senki, Poldinak is volt egy tökéletes helye a pool bárnál, ami ráadásul fedett is volt. Mi kell még? Hát pont egy happy hour.

Reggeli ébredés, nyújtózás és kinézünk az üvegfalon éééés ott van! Fenséges pompájával, a hajnali nap sugaraitól aranyban táncoló, formájával, méretével elkápráztató Arenal vulkán. Hamarosan a reggeliző asztaltól gyönyörködtünk benne.

Ma jön Jézuska, ne csináljunk sok mindent, pihenjünk, élvezzük kényeztetést. Akkor csak egy rövid program legyen, a La Fortuna vízesés. Amit tegnap nem adott a sors, ma kétkézzel szórta ránk. Szóval pancsoltunk egy nagyot egy vízesésnél, amiben az volt a szuper, hogy Poldi végtelen kavicsból választva dobálhatta őket a vízbe, ami a kedvenc időtöltése, mialatt mi élvezhettük a zuhatagot a dzsungel közepén.

Délben vissza a szállásra, Poldi alvása alatt Jézuska feldíszített egy pálmafát helyi díszekkel, és hozott egy plüss lajhárt (Lahú), egy helyi mesekönyvet és egy minilakóautót, nekünk helyi maszkot! Nagyon örültünk, hogy nem felejtett el minket! Az esti program ismét medence, koktélok és az ünnepi vacsora, mindezt a vulkán festői dekorációjával és a közben beszerzett mikulássapkában.

Jó volt egy kicsit pihenni. Másnap reggel kiélveztük a reggelit és a látványt, hiszen most még a vulkán tetején levő kis felhősüveg is eltűnt szép lassan. Lenyűgöző!

Pakolás és indulás Cerro chato-hoz, ami az Arenal mellett lévő másik, kevésbé ismert és így kevésbé turistás vulkán, amit ráadásul még meg is lehet mászni, és egy gyönyörű krátertó is van a tetején…állítólag, mert végül nem sikerült feljutnunk. A Poldival közösen felfedezett 24 ország után talán bátran mondhatjuk, hogy nagyon kevés dolog volt, amit esetleg amiatt hagytunk ki, mert Poldi is velünk volt. Mentünk ugyanúgy helikopterezni, vadkempingezni a semmi vagy egy erdő közepére krokodilokat nézni vagy dzsiptúrára a sivatagban…ha jól rémlik, az USA-ban a bálnanézést hagytuk csak ki és most itt futottunk bele, hogy hiába mondtuk mindig, hogy

„gyerekkel is tényleg ugyanúgy lehet utazni, bár azért egy közép-amerikai dzsungeltúrára nyilván nem megyünk”

aztán csak ott találtuk magunkat egy vadregényes esőerdő közepén Poldival.

Egy idő után a meredélyekben kitaposott ösvény egyre meredekebb, sárosabb és csúszósabb lett, gyökerekbe kapaszkodva kellett felhúzni magunkat, fák alatt átbújni, amire egy idő után azt mondtuk, hogy ez tényleg az a dolog, ami ebben a formációban nem komfortos.

Úgyhogy inkább elengedtük a Cerro Chato-csúcstámadást félúton (Timi picit feljebb, de amikor félóra sárban kúszás után mondták a lefelé jövők, még bőven több min félóra van felfelé, és a dzsungel is kezdett tényleg nagyon dzsungeles és sötét lenni, akkor ő is visszafordult)…úgysem lehetett semmit sem látni fent, ahogy a szembejövők mondták. A legjobb az egészben? Hogy így hatalmas kaland volt, és ismét Poldi volt az, aki végig jól elvolt Zoli hátán, és egy percig nem aggódott, hogy mi fog történni. Mert a gyerekek nyitottak a kalandokra, a világ felfedezésére és az élményekre – nem érdemes sem őket, sem magunkat megfosztani ezektől!

Miután összeverődött a csipet-csapat a kalandos kis dzsungeltúra után a hotelnél, egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk: oké, elég az esőből, jöhet a karibi rész. Jó lesz végre egy kis napsütés - gondoltuk, de a sors néha furcsa dolgokat művel!