sablonmentes

5000 km lakóautózás négy tagállam végtelen útjain, 240 km gyaloglós városnézés és túrázás 8 nemzeti parkban a perzselően forró kősivatagos Badwatertől a 2500 méteren található havas fenyvesekig Sok helyen jártunk, még több csodát láttunk: összefoglaló bejegyzés a 3 hetes lakókocsizásról sok-sok képpel, személyes sztorival és a végén térképpel, hogy merre is jártunk pontosan.

A Salvation Mountain a kaliforniai sivatag közepén - lenyűgöző és egyben szürreális látvány 

1. Úton: közel 5000 km

Még az út elején, Kaliforniában valahol a Joshua Tree Nemzeti Park után

2961 mérföldet, azaz 4766 km-t tettünk meg a lakókocsival. Ez napi átlag 227 km, azaz mintha minden egyik nap elmennénk Budapestről Bécsbe, a másik nap pedig vissza – három héten keresztül folyamatosan. Szerencsére Poldi jól bírta az autózást; az utak egyharmadában aludt, a másik harmadban jól elvolt magában és a játékaival, illetve én is igyekeztem bandázni vele, szórakoztatni. Persze – ahogy minden embernek – neki is voltak nyűgösebb napjai, amikor leginkább csak a harmadik opció jött számításba, de összességében szerintem sokszor jobban bírta, mint mi.

2. Gyalog: napi 10 km túrázás

Túrázás a Zion Nemzeti Parkban - Poldival a hordozóban

240 km-t sétáltunk, túráztunk össze 25 nap alatt a telefon szerint, ami megközelítőleg 340.000 lépés. Ez napi átlagban 9,5 km és 13.500 lépés körülbelül - Poldival a hordozóban, mert itt sem használtunk babakocsit. Igazából gondolkoztunk rajta, hogy elvigyük a futóbabakocsit, mert milyen jó lenne ilyen mesetájakon futni vele, de annyit meneteltünk állandóan, hogy nemhogy a futásra, de semmilyen másfajta edzésre nem tudtunk gondolni a nap végén. És ez így is volt jól.

3. Államok

Négy tagállamban jártunk az 50-ből: Kalifornia, Arizóna, Utah és Nevada. A tagállamok kapcsán az első dolog, ami nekem eszembe jut, az a különböző mintás rendszámtáblák – én totál bepörögtem rájuk, mindig kerestem és fotóztam az újabbakat. Arizónának (a Grand Canyon államnak) például kaktuszos:

Nevadának (az „ezüst államnak”) havas hegycsúcsos:

a utah-in pedig az állam egyik szimbóluma, a Delicate Arch, egy természetes kőhíd látható:

Nekem nagyon tetszett, hogy ilyen színesek a rendszámtáblák és utal arra, ami az adott államra jellemző. A kaliforniaiból mondjuk szerintem többet ki lehetett volna hozni.

4. A legnyugatibb pont:

Monterey - még az utcanév is cuki (Manzanita = almácska spanyolul)

A legnyugatibb pont, ahol jártunk: a cuki Monterey a Csendes-óceán partján – innen kezdtünk el lefelé csorogni Los Angelesbe az utunk végén az ikonikus és híres PAcific Coast Highwayen, ahol már jobban lelassultunk, kevesebbet túráztunk. Azért Montereyben is tettünk egy jó nagy sétát, ami után nem maradt kétségünk afelől, hogy nem véletlen adott otthont és ihletet ez a város olyan hatalmas művészeknek, mint Salvador Dalí, John Steinbeck, Jack Kerouac vagy Jimy Hendrix.  Ha már Kerouac: Los Angelesben beszereztük tőle Útont angolul, és pár oldalt – legalább a fíling kedvéért – olvastam is menet közben. Többre sem idő, sem energia nem volt (kiderült, hogy ez a lakókocsizás egy elég melós műfaj), de itthon befejezem. (A Dharma csavargóinak nemrég megjelent újrafordítását pedig mindenkinek nagyon tudom ajánlani!)

5. A legdélebbi pont:

A legdélebbi pont: a mexikói határhoz közeli North Algodones Dunes homokdűnék voltak, amire szintén eléggé véletlen bukkantunk azután, hogy eldöntöttük, hogy Slab Cityben inkább nem maradnánk egy éjszakát. Itt igazából sikeresen elakadtunk a homokban, és az anarchia miniatűr de facto enklávéja, „az utolsó szabad város” egy kedves lakója örömmel a segítségünkre sietett – 40 dollárért. Hiába, na, valamiből nekik is meg kell élni a világ vége után kettővel, ahol nemhogy törvények, de áram, víz, szennyvízelvezetés, szemétszállítás, tényleg semmi nincs. Ez után az élmény után inkább útrakeltünk – hálisten, mert felejthetetlen élmények vártak ránk a dűnéknél. Többek között megismerkedtünk Daniellel, aki minden hétvégéjét ott tölti Polaris homokfutójával. Olyan kedves volt, hogy felajánlotta, hogy elvisz minket egy körre – és nem is aprózta el, akkorákat ugrattunk a buckákon, olyan mélyen bementünk a végtelen sivatagba, hogy örökké hálás leszek ezért az élményért.

Danielnek köszönhetően életemben először kipróbálhattam a homokfutózást

De ami talán még ezt is felülmúlta, az a másnap reggelünk volt: felébredtünk napfelkete előtt, megfőztük a kis kávénkat, néztük, ahogy felkel a nap, majd úgy futottunk a végtelen és reggelre érintetlennel tűnő dűnéken (egyes egyedül), mint a gyerekek a tavaszi mezőn. Olyan kapcsolódás ez a természethez, ami ritkán adatik meg.

6. A legkeletibb pont:

Mint a filmekben

A legmesszibb pont keleten: az Apache Trail mentén található Tortilla Flatig gurultunk. Igazi vadnyugati hangulatú miniközség a maga 6 lakosával, ahol akasztott embertől kezdve igazi gigakaktuszokon át az elengedhetetlen szuvenírboltig azért minden van. Innen természetesen mi mással távozhattam volna, mint egy kis sivatagi kaktuszhatározóval.

7. A legészakibb pont:

Túrázás a Fairyland Loop Trailen - az egyik legnehezebb, de legszebb túraútvonalunk volt

A legészakibb része az utazásnak egyben a legmagasabb is volt: a tündérországba illő, havas fenyvesekkel fedett Bryce Canyon. A kristálytiszta levegőt szinte harapni lehetett, találtunk egy csodás vadkempinges helyet egy fenyves tisztásán, másnap pedig az utazásunk egyik leggyönyörűbb és leghosszabb, négy órás túráját toltuk le hármasban. Örök élmény marad.

8. Nemzeti parkok

Kempingezés a Lost Dutchman Parkban

Nyolcat sikerült meglátogatunk, ahol sok-sok túraútvonalat barangoltunk be Poldival együtt, aki szerencsére a hordozóban üldögélve, nézelődve, mosolyogva, „beszélgetve” simán hozta velünk a sokszor 3-4 órás túrákat is. A nemzeti parkos túráinkról külön bejegyzés készül, így erre itt nem térnék ki bővebben, csak annyit, egyrészt szinte minden túrázás során találkoztunk nemcsak kisbabás hordozós és kisgyerekes kirándulókkal, hanem nagyon-nagyon sok idősebb emberrel is. Számomra szívet melengető volt látni a nyugdíjas korosztály tagjait szépen felöltözve nekivágni a különböző nehézségű útvonalaknak (ugyanígy nagy arányt képviselnek a lakóautózók között is egyébként). Másrészt pedig azt hiszem, itt szerettünk bele végleg a túrázásba, és döntöttük el, hogy itthon is szeretnénk komolyabban nekivágni a természetjárásnak és a városi futás mellé terepfutást is többet beiktatni.

Sequoia Nemzeti Park: ki talál meg a képen a 70-80 méter magas fák között?

9. „Ma itt alszunk”

Igazi vadkemping Utah államban, a Zion Parktól körülbelül 30 km-re

Nyolcszor aludtunk fizetős kempingben, hatszor vadkempingben (ami ingyenes, nincs kiépített infrastruktúra például mosdók, padok, de a természetben van sokszor tűzrakási lehetőséggel) és hétszer olyan helyen, ami informális kempinghely (azaz nincs tűzrakási lehetőség, hivatalosan nem is lehetne kempingezni, mint például a Walmart parkolók vagy az út mentén). A kempinghelyeket mindig egy applikáción kerestük, ami offline is működik (iOverlander), ez az app a legnagyobb királyság a maps.me mellett, aminek köszönhetően nemcsak minden nap találtunk magunknak olyan helyet, ahol biztonságban és nyugiban tudtuk tölthettük el az éjszakáinkat, de még új helyeket is felfedeztünk általa. Amikor rájöttünk, hogy a következő eredeti úticélunk túl messze van, akkor internet nélkül is tudtuk félúton olyan helyet keresni, ahol sok kempinghelyet jelöl – a camperek meg nem tévednek, ha szuper helyekről van szó, és nem is okozott csalódást, amikor így választottunk vakon célpontot, mint például az Alabama Hills:

Kempingezés az Alabama Hills-ben

10. Ahonnan már csak felfelé visz az út

Naplemente a Sunset Campingben a Death Valley Nemzeti Parkban - azt hiszem, nem véletlen kapta a nevét a hely (sem a Halálvölgy, sem pedig a kemping)

Az utunk mélypontja a tengerszint alatt 86 méterrel volt Badwaterben (ami egyben Észak-Amerika legmélyebb pontja). Itt indul az egyik legdurvább ultraverseny is (217km, 40-50fok), amelyen Lubics Szilvia 2 éve 4.helyen ért be. Erről a hihetetlen, emberfeletti teljesítményről készült egy kisfilm is Halálvölgy címmel Simonyi Balázs rendezésében, amely megtekinthető az indavideón is. Hazánk egyik legismertebb és lesikeresebb ultrafutónőjének tiszteletére mi is akartunk egy kicsit futni itt, ha már Badwaterben voltunk…de meleg volt. Mármint tényleg. Nagyon. Meleg.

Megérkeztünk a Halálvölgybe! Rögtön megcsapott minket a forróság, ahogy kiléptünk az autóból meglőni a kötelező fotót

11. A csúcson kell abbahagyni

Vadkmepingezés a Bryce Canyon egyik fenyvsének tisztásán. Csönd, természet, friss és ropogós levegő.

A legmagasabb pont pedig a már említett Bryce Canyonban volt. A nemzeti park 2400-2700 méter magasan fekszik, és az év ezen szakában még sok helyen hó borította – annyira, hogy a legmagasabb kilátópontig vezető autóút nagy része le is volt zárva, ahogy a magasabb területeken fekvő túraútvonalak is. Szerencsére azért sok túrázási lehetőség akadt, és mi neki is vágtunk Fairyland loopnak, ami nem véletlen kapta ezt az elnevezést, ahogy az akár tízemeletnyi magas tűsziklák.

Bryce Canyon-túra: az egyik legnagyobb élmény 

12. A természet csodái

Túrázás Sedonában a Doe Mountain tetejére. Sok idősebb és kisgyerekes/babás túrázóval találkoztunk itt is.

Jártunk kietlen marsbéli kősivatagban, futottunk homokdűnéken a napfelkeltében, aludtunk tó-és óceánparton, túráztunk tavaszias lombhullató és hófödte tűlevelű erdőkben is, de a legnagyobb kedvencek a kaktuszok voltak Láttuk a világ legnagyobb élő fáját, a General Sherman Tree-t (95m magas), sok-sok kaktuszt:

és érdekes növényt, mint mondjuk a Joshua Tree-k:

vagy az ocotillo (amit sokszor kaktusznak hisznek, de valójában nem az):

Találkoztunk prérifarkassal, kolibrikkel, sirályokkal, mókusokkal, nyuszikkal és delfinekkel is:

 Az utolsó előtti reggelünkön a delfinek is kiúsztak az óceánpartra elköszönni tőlünk.

13. Az út egyik legviccesebb sztorija

Ezért a képért a véremmel fizettem - de megérte! :)

Elszenvedtem (és túléltem!) egy extreme jumping cholla-támadást. Komolyan. A csojja egy agresszív kaktusz, ami ráugrik az emberre – oké, a városi legendák, na meg az elnevezése szerint, de a kettő nyilván összekapcsolódik. Tanúsíthatom, tényleg. Odamentem közel lefotózni, aztán egyszer csak vagy 10 nagy tüske állt ki a lábfejemből, amiket a férjem segítségével sikerült nagy nehezen kiszedni. Akkor nem volt vicces, de amióta tudom, hogy chollatámadás áldozata lettem, büszkén viselem hülyeségem hegeit. Az a durva, hogy még mindig lehet őket látni. Lehet, hogy örökre megmaradnak?

Los Angelesből indultunk az óramutató járásával ellentétes irányban, és a legtöbb pont jelölve van, ahol megálltunk a három hetes körutazás során. Sok mindent kihagytunk, ugyanakkor sok olyan helyen is jártunk, amit eredetileg nem terveztünk, és nincs hiányérzetünk - amit egy ilyen útból ki lehet hozni, azt szerintem sikerült. 

Azt hiszem, nincs még egy olyan utazási forma, amelyen ennyi élményt, kalandot, tájat, természeti szépséget lehetne egy útba sűríteni, mint egy lakókocsizás. Habár eddig is hátizsákosan utaztunk, amikor szintén 1-2 éjszakánál nem aludtunk többet egy helyen, azért olyankor a szálláskeresés, kipakolás, bepakolás, helyi tömegközlekedéssel eljutás A-ból B-be elvesz egy picit több időt. Másrészről pedig tartozom egy vallomással: nekem az USA soha nem volt bakancslistás hely, sokkal jobban izgattak az „egzotikusabban” hangzó országok, mint mondjuk Guatemala vagy Makaó. USA, ugyanmár…de szeretném megkövetni magamat, és el kell ismernem, hogy az USA tájai, nemzeti parkjai, természete tényleg lenyűgöző. Arról nem is beszélve, hogy az emberek mennyire kedvesek. Bár az emberek általánosságban mindig, mindenhol kedvesek - minél többet utazunk, annál inkább ezt tapasztalom. Meg azt, hogy ezek azok az élmények, amelyeket megéri gyűjteni (tárgyak helyett), és ezek azok a dolgok, amik igazán gazdagabbá teszik az embert. Vágjatok bele (akár kisbabával is), mert ez egy szuper utazási forma!