sablonmentes

Habár a járvány a mi utazási terveinket is keresztülhúzta, végül sokkal nagyobb kalandokban volt részünk nyáron, mint remélni mertük volna. Ránk talált egy lakóautó, amivel nekivágtunk Észak-Európának a 2 éves fiunkkal együtt, és 5500 km-eren keresztül 8 országot sikerült bejárnunk a Balti-államoktól Finnországon át Németországig augusztusban, miközben végtelen sok élménnyel lettünk gazdagabbak a vadkempingezéstől a túrázáson át a városnézésekig. Élmények, érzések és emlékek - a nagy beszámoló első része (Litvániából és Lettországból).

Rohadt Covid! Most mit csináljunk? Hétfőtől karanténba kellene menni a lengyelországi belépés esetén. Induljunk most és menjünk el Litvániáig, amilyen gyorsan csak tudunk!

Így kezdődött a mi kis kalandunk…vagyis csak a vezetés része, hiszen előtte való időszakban már ismerkedtünk új családtagunkkal, ’dömpi’-vel, aki nem más, mint egy szuper kis guruló otthon, egy lakóautó. Az ismerkedés eléggé tinderesre sikeredett, hiszen egy rövid takarítás után, már össze is költöztünk. Péntek délután mindent bedobáltunk 3 hétre 1-2 óra alatt, és elindultunk előbb Lellére, ahol elpakoltunk, felhúztuk az ágyneműt és felpakoltuk a bicikliket és szombat délben indulás északnak. Szerencsére volt lent néhány barátunk, akik elláttak pálinkával és kaptunk egy igazán 10 pontos gyulai szalámit is! (így utólag is köszi!) Ahogy elindultunk, kiderültek hiányosságok a pakolást illetően, így még egy gyors vásárlás is megejtettünk, de már úton voltunk.

-Hát ez gyors volt! Nem baj, úton vagyunk. Oké!

- Mi a cél?

- Megyünk, ameddig tudunk.

- Merre?

Hát, aki átmegy a cseheken, azok már most sem léphetnek be a Baltikumba, tehát mivel nem tudjuk az ellenőrzések szigorúságát, nem tudunk a legrövidebb úton menni, de az egy órás kerülő nem sok, így Szlovákiából lépünk Lengyelországba. Szerencsére szép időnk volt, így a napsütés csak beragyogta a gyermeki izgatottsággal átszőtt boldogságunkat…on the road again, ahogy fiunk Poldi pólóján olvastam:

1. megálló: Lengyelország

Szigorúan véve az első napunk a szombati volt, ahol nem terveztünk semmi mást, mint a lehető legtöbbet menni. Már az útvonal láttán elfogott a vágy néhány megállóra, hiszen Zakopane-t soha nem lehet megunni, de úgy voltunk vele, inkább az északi részre koncentrálunk. Menet közben megvettük a szlovák matricát és Komáromnál be is léptünk az országba. Innen kezdtek lassan elmosódni a megállók, hiszen csak akkor álltunk meg, amikor át kellet mozgatni magunkat és tankolni kellett.

Valahogy lakóautóban teljesen más utazni, mint személyautóban. Itt van az embernek ’térérzete’. Timi néha engem szórakoztatott, néha Polival játszott a hátsó ülésen. Szinte pillanatok alatt este lett, és az vettem észre, hogy órák óta 60-nal megyünk a folyamatos felújítások miatt. Jó lenne Varsó közelébe eljutni, sőt átmenni rajta, mert akkor reggel nem kellene dugóval számolni…de úgy éjfél előtt 10 perccel Timi már másodszor felébredt, és közölte, hogy nem bírja tovább, álljunk meg. Varsó még 150km-re volt. Hát jó, legyen! Szerencsére jött egy benzinkút, ahol volt néhány kamion is éjszakára. (TIR parkoló). Kerestünk magunknak egy csendes helyet és már készítettük is a fekhelyet. Nem kellett altatni senkit, Poldit is csak átraktuk az autós ülésből a kis ágyára.

Másnap reggel meglepően kipihenve ébredtünk. Gyorsan akartunk egy kávét csinálni, de sajnos kiderült az vadiúj kotyogónkról, hogy lyukas...grrrrr. Jól kezdünk! Szerencsére a kúton is finomat tudtunk inni, és még egy lengyel autókból álló kiállítás is volt. Apropó! Honnan tudod egy benzinkúton, hogy Lengyelországban vagy? Onnan, hogy mindenhonnan Robert Kubica mosolyog rád, és egy külön állvány van a vodkáknak a pénztár mellet.

Gyors összepakolás, Poldi még rohangált egy kört és indulás tovább. A határ nagyságrendileg 6 óra távolságban a vazze szerint, ami ugye dömpikével eleve több, és még közben meg is kell állni. Reggel még arra gondoltunk, hogy menjünk rögtön a tengerpartra és pihenjük ki az indulás fáradalmait, de ahogy jobban megnéztük a térképet, inkább Trakai mellett döntöttünk. Ott rendezzük sorainkat és Vilnius is csak 20 km-re van, amit már tolatva is megtehetünk. Az ilyen hosszú vezetések alatt leginkább a városneveket bírom: Kalinyingrád x km… hehe!

2. megálló: Litvánia, avagy labas, Lietuva!

Kora délután átléptük a (sehol, senki által nem ellenőrzött) határt és megérkeztünk Litvániába. Éljen! Szerencsére a nap ráakadt a vonóhorgunkra, így csodás délutáni fényekben érkeztünk meg a kinézett kempingbe. Labas!

Mennyi a parkolás?

Kérdeztem angolul. A pasi intett, hogy várjunk, mert nem érti. Pár perc alatt ott volt valaki és közölte a 15 EUR-os tarifát. „Nem 10 szokott lenni?” – kérdeztem, hiszen az iOverlanderen ennyit írtak…”Ok” - jött a rövid válasz. A tolmács elment. Mi próbálkozunk az út közben megtanult litván szavakkal, de egy idő után a pasi megszólalt oroszul: hagyjuk ezt, mert ő lengyel és ő oroszul és olaszul beszél a lengyel mellett…gyorsan váltottunk is oroszra meg olaszra.

Poldi beleszeretett a futóbiciklibe és a mellettünk levő dombra vagy 100-szor felmászott és legurult a megérkezés és a mozgás örömére –  ez előbbire pedig mi is kinyitottunk egy sört, és közben boldogan néztük, hiszen minden reklamáció nélkül lenyomott velünk közel 1.500 km-t. Rajtunk kívül egy német lakóautó volt, szóval nem volt teltház.

Egy kis pihenő után elindultunk felfedezni a környéket biciklivel - leginkább valamilyen jó kis helyi kajáldát kerestünk.

Viszonylag rövid idő alatt megtaláltuk a tökéletes street foodos kiülős helyet a tó partján, szemben az ikonikus Trakai várral. Lehetett a helyiek által istenített kibinait kapni -ez olyan, mint a lengyel pirog vagy a spanyol empanada -, helyi csapolt sört mértek, volt játszótér...

...és (az este 10 órási) naplementében szemben velünk pedig ott vöröslött a vár is a maga középkori pompájában. Mi másra van szükség a boldogsághoz? Persze, még egy sörre...Ott mosolyogtunk egymásra: ismét megérkeztünk az útra. 

Másnap reggel, felpattantunk a biciklire és megnéztük a várat és a tó túlsó felén levő majorságot, ahol volt egy pompás kúria is egy hatalmas, mesés kerttel.

A szigetvár, amelyhez több hídon keresztül lehet eljutni. Reggel 10 körül alig páran lézengtek itt is.

A majorság

2:1, azaz kilátás a majorságból a várra

Van abban egy varázslatos hangulat, ha az ember a táj hajnali, hűvös harmatával mossa ki a szeméből az álom utolsó foszlányait. Nagyon hamar elkezdett melegedni az idő, így letáboroztunk és élveztük a történelmi nemzeti park tavának lágy hullámait és gyönyörködtünk a gazdag madárvilágban, kristálytiszta vízben, na és persze Trakai mesevárában. Itt is 1-2 ember lézengett rajtunk kívül, szóval a tömeg réme nem fenyegetett - ahol sehol máshol sem az úton.

Litvánia fővárosa: a barokk Vilnius

Igazán jó döntés volt itt kezdeni az ország felfedezését! Délben elindultunk a mai 20km-es távunkra, Vilniusba. A városokban a lehető legközelebb szeretnénk a belvároshoz lenni, hiszen ilyen kor van módunk a helyi éttermeket kipróbálni és ilyenkor van lehetőségünk a helyi sörök és borok felfedezésére és ilyenkor jobb, ha az ember sétál. A net segítségével foglaltunk egy belvárosi hostel udvarán levő helyre és milyen jól tettük! Maga a hostel egy külön kis világ volt. Az udvaron voltak mini faházak, a füves részre sátrat lehetett felállítani és volt 7 hely lakóautónak is.

Az alacsony idegenforgalom ellenére teltház volt. Olyan volt, mint egy multikultúrális gyülekezőhely; volt itt fiatal, motoros, nepáli, családos, egy volt a közös: a mosoly. Arra gondoltam, hogy ide kellene küldeni a szorongó és szomorú embereket. Pár nap alatt rájuk is átragadna a mosoly! Volt egy hatalmas kert az épület másik oldalán, ahol helyi, kézműves söröket csapoltak, lehetett grill csomagot kérni és sütögetni, de volt két streetfood truck is, ahol szintén helyi beütésű ételeket lehetett venni (és ahol az egyik az inka krumpliistenről volt elnevezve…ez is mutatja a litvánok krumpli iránti szerelmét – a balti gasztroélményekről ITT írtunk egyébként). Ki sem akartam menni a városba!

Persze elindultunk és sétáltunk egy nagyot. Mindenhol templomok és orosz idők lenyomata, de nekem leginkább a Uzupis tetszett, ami egy bohém művész negyed – és egy külön kis köztársaság saját pénzzel, alkotmánnyal, amelyet szerintünk ha minden állam magáévá tenne, biztosan boldogabb hely lenne a világ.

Az alkotmányuk szerint mindenkinek joga van boldognak lenni vagy éppen semmit tenni. 

Mindenhol tetten lehetett érni a kreativitást a bárokban, az udvarokon, az utcákon. Szerencsére találtunk egy éttermet, - amit egyébként már útközben kinéztünk magunknak - ahol az összes helyi specialitást ki lehetett próbálni, így egy hosszúra nyúlt délutáni traktával megízlelhettünk néhány jellegzetes fogást, kezdve a malacfültől a krumlipalacsintáig. Azon nevettünk, hogy Poldi életében aznap reggel evett életében előszőr (itt egy euróért kapható) kaviárt és füstölt malacfület így 2 évesen – természetesen mindkettő nagy kedvenc lett rögtön nála (#kösziBLW). Már sötétben értünk vissza a szállásra, ahol nagyon hangulatos volt a kerti tüzek és a lampionok fényének tánca a halk, chill zenére. Igazi lazulós mennyország. Megérkeztünk!

Irány a tengerpart: a Kur-földnyelv

Másnap reggel egy gyors reggeli után ismét nyakunkba vettük a várost, de most egy másik kört írtunk le. Felmásztunk a Gedimino kilátóhoz, ahonnét tökéletes panoráma volt Vilniusra. Nyilván akár több napot is el lehetne itt tölteni, de mi inkább a tengerpart felé vettük az irányt.

Délben el is indultunk. Látszólag butaság kettévágni egy napot, de a délutáni alvás ideje alatt mentünk a lakóautóval, így, míg Poldi aludt, mi tudtunk haladni és tervezni a következő napot. A másik nagyon praktikus dolog pedig az volt, ha ilyenkor nagyot aludt a fiunk, akkor akár este 9-10-ig bírta - ami otthoni idő szerint 8-9-, így szinte a nappal feküdt, cserébe reggel 8-ig aludt. Gyakorlatilag minden programot együtt csináltunk és nem volt holtidő. Útközben megálltunk Kaunasban, ahol feltöltöttük a készleteinket és mentük tovább az egyik nagyon várt célunk, a Kur-földnyelv, vagy még viccesebb nevén a Kurföldi-turzás felé. Ez egy félsziget/földnyelv, aminek az egyik fele az orosz enklávéhoz, a másik fele Litvániához tartozik, amit egy rövid kompozással érhetünk el. Az egész félsziget egy nemzeti park és csak néhány település van rajta, és a természet megóvása miatt kb. 30 eurós környezetvédelmi díjat is kell fizetni a belépéskor – és igen, ezt itt láthatóan erre is fordítják (hiszen a balti népek valahogy tényleg teljesen máshogy állnak a természethez).

Jellemzően biciklivel érdemes közlekedni, mivel egy 100 km-es körrel mindent be tudunk járni. Több kemping is van, mi azonban úgy döntöttünk, hogy egy faluvégi kis parkolóban, közvetlenül a part mellet fogunk vadkempingezni. Erre a napra nem is terveztünk mást, mint egy kellemes grillezést és beszélgetést. Azt hiszem, körülbelül ennyi idő kellett, amíg beállt a saját kis rendszerünk. Mindennek megtaláltuk a helyét, a hűtőben kialakult az elrendezés, mindent tudtunk kezelni, ideje volt egy pezsgőt kipattintani.

A lakóautó tökéletesen működött, és ami nagy királyság, hogy az előző tulaj adott egy gázzal működő szerkezetet, amin lehet grillezni, főzni, wokozni. Először kicsit szkeptikus voltam vele, mivel inkább a faszenes grillezés hívei vagyunk, de annyira praktikus és olyan gyorsan lehetett takarítani, összerakni a szerkezetet, hogy akkor kezdtem molyolni, amikor a saláta már elkészült. Poldi vidáman biciklizett körülöttünk, amíg mi beszélgettünk és néztük a szomszédainkat, akik helyi horgászok voltak, és szemmel láthatóan nagyapa, fia és unoka volt, ahol az unokát tanították a horgászás apró trükkjeire. Ami kicsit fura volt, hogy oroszul beszéltek, de ez csak most tűnt fel, később kiderült, ez teljesen normális, mivel a Baltikumban sokan csak oroszul beszélnek. Én nagyon szeretek ilyen módon ’mozizni’, a mai előadás címe: Generációk a parton.  A helyiek ránk sem bagóztak, annyira nem, hogy szabályosan ránk sem néztek és nem is köszöntek. Eleinte szokatlan volt, de végülis északon vagyunk.

Európa legnagyobb vándordűnéi

Másnap reggel elfogyasztottuk az immár szokásos kaviáros reggelit, ami nem volt más, mint kaviár, görögjoghurt, lilahagyma apró kockára vágva, só, bors, elkeverni és pirítósra rátenni. Fenséges és borzasztóan olcsó, mivel a kaviár 1 euró volt, a többi pedig még ennél is olcsóbb.

Leszedtem a bicikliket, és elindultunk az orosz határ felé. Sokat nem kellett keresni, hiszen a bicikliutak tökéletesen ki vannak építve. Nida a legdélebbi település, ami leginkább arról híres, hogy itt lakott egy rövid három nyáron keresztül Tomo Manó, azaz Thomas Mann.

Jó sok lépcső vezet a híres író egykori nyári házához:

Egy pillanat alatt megérint a hely varázsa, a csodás, rikító színű faházak, a buja tűlevelű vegetáció, de mégis mediterán hangulat egy nyugalmas halászfaluban. A falu végében pedig szürreális módon hatalmas sivatagi, mozgó dűnék vannak – amelyek ráadásul Európa legmagasabb (vándor)dűnéi. Elképesztő hely!

A dűnékről is sokat lehetne írni, de a lényeg az, hogy az esztelen erdőpusztítás következtében alakultak ki. Miután leparkoltunk, felmásztuk a legmagasabb csúcsra, melynek tetején egy hatalmas napóra van és a kilátás pedig pazar, átláthatunk a szomszédos Oroszországba is.

Megpróbáltunk elbiciklizni a határig, de 1-2 km-rel a határ előtt minden utat lezártak, így gurultunk tovább a Balti-tenger irányába. Pár perc alatt elértünk a tengerpartra és ugrálva futottunk a víz felé. De szép! Hatalmas, fehér homokos strand, nagyon kevés ember… de akik ott voltak, fürdőruha nélkül voltak. Opsz, ez egy nudista strand! Azért kipihentük a tekerés fáradalmait és élveztük a simogató nyári nap sugarait.

A távolban láttuk, hogy lényegesen több ember van, gondoltuk, ott találunk valamilyen éttermet és mivel nincs veszélyesebb egy éhes nőnél, hamarosan felkerekedtünk és 15 perc (tűleveles homokon való imbolygó) tekerés után már ott ültünk egy hangulatos kertben és megrendeltük a helyi ételeket, ami hal és a nemzeti étel, a mi másból, mint krumpliból készülő zeppelin volt. Késő délután értünk vissza a lakóautóhoz 40 km tekerés után, ami nem tűnik soknak, de nagyon sok helyen homokos, erdei úton mentünk (néhol hatalmas csalánoson át), ahol rendesen égtek a combjaink. Micsoda egy nap volt! A mai napon nem voltak szomszédaink sem, csak mi voltunk, a naplemente, a tenger morajlása és a tűlevelű erdő neszezése.

Másnap reggel elindultunk tovább észak felé, de mielőtt döntést hoztunk volna, hogy irány tovább Lettország vagy maradjunk még egy éjszakát, még megálltunk egy másik megjelölt vadkempinges helynél, ami a Balti-tenger partjához volt közelebb. A part elképesztő hangulatú volt.

Eleinte nem fogalmazódott meg bennünk, de itt teljesen megvilágosodtunk: a part széles és fehér homokos volt, kevés ember, de ami különleges volt, hogy mindezt egy fenyőerdőn keresztül éred el! Viszont egy parkolós helyen volt a vadkemping, sok más lakóautóval, ahol nem volt annyira kedvünk maradni, így meghoztuk a döntést, és elindultunk vissza a komphoz, majd tovább Lettország felé – ami egyébként 40-50 km-re volt innen.

3.megálló: Lettország

A lett-litván határon sem találkoztunk semmilyen ellenőrzéssel, megállás nélkül jutottunk el a következő balti államba. Nem volt határozott elképzelésünk, de mindenképpen a tenger közelében akartunk maradni, mivel csodás időnk volt. Az iOverlanderből kinéztünk egy helyet nem messze a határtól, amit egy 10 km-es földúton tudtunk megközelíteni. A part hasonlóan homokos volt csak sokkal kevesebb emberrel. A kinézett helyen elég sok autó állt (értsd: kb 10 autó), főként helyiek, így úgy döntöttünk nézelődünk a környéken.

Úgy éreztük, itt túl sokan vannak:)

Hamarosan találtunk egy helyet, ami egy parasztház volt, hatalmas füvesített területtel, ami parkolóként és kempingként is működött. Mivel elvileg csak parkoltunk és a saját fürdőnket és áramunkat használtuk, így 10 eurót fizettünk egy éjszakáért.

Hamarosan összebarátkoztunk a mellettünk levő litván párral, akiknek a 7 éves fiával Poldi órákon keresztül játszott, miközben a pár lelkesen tanította Timit az íjazás fortélyaira. Hatalmas arcok voltak, már többször voltak Horvátországban kocsival (2000 km) és a Balatonon mindig megálltak. Mivel Poldit naponta többször öltöztettük így itt gyorsan kimostuk a koszos ruháit, majd ’duzzogva’ lementünk a partra.

A legjobb idő a strandolásra 4-9 között van, mi pont ennyi időt voltunk a strandon, ami 200 m-re volt a lakóautótól. Homokoztunk, sárkányt eregettünk (ezt még gyakorolni kell) rohangáltunk a vízben. A 10 km-es szakaszon maximum 50 ember volt, COVID-biztos napozás! Közben elnéztem a szomszédos telekre is, ahol egy orosz támaszpont épületeinek a romjai voltak. Még lehetett érezni a teherautókból kifolyt olaj illatát, az irodák füstös, dohos levegőjét.  Jelenben az orosz múltban. Szerencsére itt a WC-t és a szürkevizet is le tudtuk engedni, így 3 napig megint bárhol megállhatunk.

Jurmalciemsből Jurmalába

Másnap reggel Jurmalciemsből elindultunk Jurmalába (amit még a litván páros is összekevert anno, egy jurmalai koncentre indultak, és itt lyukadtak ki – azóta jártak vissza minden évben), ami Rigától 20 km-re található felkapott üdülőhely – nem csak napjainkban, de már a szovjet érában is ez volt a harmadik legnépszerűbb gyógyüdülőhely (Jalta és Szocsi után). Igazából nem vártunk túl sokat ettől a helytől, mivel a főváros közelsége miatt tömegre számítottunk, de nem akartunk még Rigába menni. Habár az internetbe’ azt írták, hogy vadkempinges helyet keresni Jurmalában olyan, mintha Hollywoodban akarnánk vadkempingezni, mi azért csak kinéztünk egy ilyen helyet az iOverlanderen – és nem kellett csalódnunk, egy eldugott, ingyenes parkoló volt nagyon közel a parthoz. Üdv a fényben és a pompában!

Lekaptuk a bicikliket a tartóról és elindultunk felfedezni a környéket. A legnagyobb meglepetésünkre a tengerparton nem volt sok ember és ők is eloszlottak a hatalmas területen éééésss, tádám, a tengerparton lehetett biciklizni. Őrület! Gyorsan találtunk is egy helyet, ahol Poldi belevetette magát a csúzdázásba mi pedig lógattuk a lábunkat. Itt aztán tényleg mindenki oroszul beszélt. Hamarosan azt is megtudtuk, hogy az orosz turisták hiánya miatt nincs tömeg. Mondjuk emiatt nem szomorkodtunk. Az egyik étteremben beszereztük a vacsinkat, ami ismét helyi ételek voltak: hideg borscs, helyi kolbász és fokhagymás kenyér, amit kötelező mindenhol enni.

Visszafelé a naplementében sikerül tekernünk az apadó tengerben és hihetetlen színkavalkádban elmerülve gyönyörködtünk a tenger végtelen hullámaiban. Ezekért a pillanatokért szeretem az utazásokat. A választott parkoló egy nagyon nyugodt környéken volt és mindentől távol. Mivel hétvége volt és a helyi fiatalok is ismerték a helyet, így az éjszaka első felében az orosz rappel ismerkedtünk behatóbban, mivel barátaink mellettünk füveztek. Szerencsére nem húzták túl a dolgot, így inkább érdekes volt mintsem zavaró.

A lett főváros: Riga

Reggeli ébredés és reggeli után indulás Rigába. Elkezdtünk a kompállomásánál helyet keresni, de feltűnt egymás mellet néhány lakóautó a szemben levő kikötőben. Átmentünk és kiderült, hogy 10 euró 24 órára a parkoló, ami közvetlen a parton volt kilátással a hajókra. Áramot is kaptunk és a vizünket is fel tudtuk tölteni, és még egy bár is volt mosdóval mellettünk. Mi kell még? Hát annyi, hogy a belváros 5 perc sétára legyen! Annyira volt. Volt egy német páros, aki figyelmeztetett, hogy a bárban éjszaka élőzene van éjszaka, és főleg ha gyerekkel vagyunk (ahogy ők is), akkor nem biztos, hogy fogunk tudni aludni…mi jót mosolyogtunk, mert mi annyit szoktunk jönni-menni, hogy esténként testületileg beájulunk, és hullamerevségben töltjük az éjszakát a legnagyobb zajban is – és végül itt is így történt.

A 3 testvér: Riga 3 legrégebbi épülete egymás mellett

Rendeztük sorainkat és gyalogosan elindultunk a város felfedezésére. Riga egy varázslat. Mi beleszerettünk az utcákba az épületekbe a hangulatába. Amíg Vilnius barokkos, Tallin középkorias, addig Riga az art nouveau stílusáról híres. Az óvárosa Vecriga kifejezetten hangulatos, és az UNESCO Világörökség része is. Természetesen nem hagyhattuk ki a helyi finomságokat és kézműves söröket sem.

A Feketefejűek (azaz a nőtlen kereskedők) háza

Az egyik legizgalmasabb hely a helyi piac, ami 5 korábbi zeppelin-hangár területén található - így nem meglepő, hogy Európa egyik legnagyobb piacáról beszélünk. Nagyon finom sajtokat lehetett kapni, de a legtutibb dolog a millió féle hal, rák pácolva, füstölve, fagyasztva. Meg is beszéltük, hogy másnap reggel feltöltjük a hűtőt, de addig is vettünk egy kiló áfonyát, ami akkora volt, mint a meggy és kilója 5 euró volt.

A nálunk kapható méret kilója 2 euró volt. Poldi áfonyafüggése itt kezdődött, és egész úton áfonyát követelt. Ha már ott voltunk, akkor beültünk a város legrégebbi bárjába  ahol egy kifogástalan lett vacsorával fejeztük be a napot. Hazaérkezés után ugye nem kellett altatni bennünket, és tényleg semmit nem élszleltünk a közvetlen szomszédságunkban zajló élőzenés buliról.

Reggeli után a szintén 5 percre levő art nouveau házakat fedeztük fel, ami önmagában egy cikk írást érdemelne. Egy szép nagy sétával visszamentünk a piacra és vettünk sajtot, halakat, fagyasztott rákot, tintahalat és természetesen 2 kiló áfonyát. Nagy szerencsére van fagyasztó a lakóautóban hűtőjében, amit most tele is pakoltunk, majd tovább indultunk az észt határ felé...de ezek a kalandok már a következő bejegyzésben érkeznek!