sablonmentes

Last minute repjeggyel, tervek és elképzelések nélkül, 4 kézipoggyász méretű hátizsákkal és a 2,5 éves fiunkkal vágtunk neki decemberben az aktív és mozgalmas közép-amerikai túrának, amely nagyon sok közös élménnyel tett ismét minket gazdagabbá. 2500 km autóval az utakon a Csendes-óceántól a vulkánokon át a karibi térségig, 280 km túrázás dzsungeleken és tengerpartokon át, 14 szállás 28 nap alatt hármasban - kalandokban nem volt hiány, mi pedig ezeket szeretnénk összefoglalni. PURA VIDA, HARMADIK, KARIBI ÉS EGYBEN BEFEJEZŐ RÉSZ.

Az utazás első harmada a Csendes-óceáné volt, a középső rész az ország közepéé és a vulkánoké, ami után a keleti, karibi part felé vettük az irányt - kicsit módosítva a terveken, és 2 vulkánt még a túra végére hagytunk, miután az Arenal után elegünk volt az esőből, és úgy döntöttünk inkább a Karib-tenger méltán egzotikus partján száradunk fel. Ritkán szoktunk ennél nagyobbat tévedni, de ne szaladjunk ennyire előre!

A teknősök földje

A következő célunk a több szempontból is érdekes Tortuguero volt. Már a neve alapján is izgalmas hely („a teknősök földje”), hiszen itt költenek a teknősök, de nem ebben az időszakban. Megközelíteni csak hajóval és repülővel lehet, a faluban nincsenek autók, így sétálva vagy biciklivel lehet közlekedni. La Pavonából indulnak a hajók, ahová késő este érkeztünk volna (és megszállni sincs lehetőség), így beiktattunk egy alvást a Hotel Vista al Tortugueroban, ami pontosan megfelelő volt egy vacsorára és a másnap reggeli folytatásra. Másnap fél órát kanyarogtunk az itthon is ismert Dole banánültetvényei között, amíg elértük a kikötőt. Ez nem más, mint egy nagy parkoló, ahol napi 6 dollárért fedett helyre tudtunk beállni. 2 napra terveztünk, így egy hátizsákba pakoltunk össze, és a többi cuccunkat a kocsi csomagtartójában hagytuk. Ha eddig esett az eső, akkor most zuhogott. 10 perc múlva már hasítottunk is a falu felé.

A kapitány, Chiri egy komplett eligazítást tartott a látható állatokról és az útról, amiből elég keveset láttunk a közel egy órás hajóúton. Mire megérkeztünk, kicsit feltisztult az idő és elindultunk a szállást megkeresni, aminek a címe: a focipályától délre 200.

Hamar rájöttünk, hogy ebben a piciny 1200-1500 fős kis falucskában mindenki mindenkivel valamilyen kapcsolatban van. Az éttermes a nagynéném, a boltos a sógorom, a csónakos a szomszédom. Az egész egy nagy család, ahová utazóként beérve te költeni fogsz, vagyis, ha kedvesek veled, akkor az mindenkinek jó jár. Volt egy varázslatos hangulata részesévé válni a falusi család vendégeként ennek az élménynek.

A szállásunk közvetlenül a tenger partján van, azonban a sok cápa és barracuda miatt nem javasolt a fürdőzés. A hullámok hatalmasak, a part üres és megint leülünk és élvezzük a pillanatot. Nem sietünk már egy ideje.

Szobánk egyszerű, még ablakunk (vagyis egész pontosan ablaküvegünk) sincs - de itt ez normális. Elmentünk ebédelni és közben lebeszéljük a programokat. Mindenből hatalmas kedvezményt kapunk, hiába, kevés a turista. Este találkozunk Luis-szal, akivel az esti állatok után fogunk nézelődni, de kiderül, hogy mindenhová ő kísér. Meghívjuk egy sörre és beszélgetünk. Előbb érkezett. Sötétedés után felkerekedtünk, várnak az állatok.

Sétálunk fél órát és az eső rákezd, de rendesen. Ránézek Luisra, bocsi, de gyerekkel nem fog menni, két perc alatt eláztunk. Ránk néz. Pura vida! Mentünk Luis-hoz, ahol bemutatta egy éves kislányát és egy sör mellett beszélgettünk.  Ahogy az eső csillapodott, elindultunk haza.

Másnap reggel 6-kor indulás hatalmas, vízzel borított (azonos néven futó) parkba, aminek a nagy részét csak hajóval lehet bejárni – nem véletlen hívják Közép-Amerika Amazóniájának a helyet. Kenuval vágtunk neki mi is, Luis evezett. Luis szeme elképesztő, minden állatot észrevesz, nekünk néha percekig tart meglátni egy méretes leguánt. Látszik a 20 éves rutin. Csendben siklik a csónakunk a folyón, az állatokat hallgatjuk és néha beszélgetünk. Mondjuk Luis-nak, milyen klassz ez a hely, mert csak csónakkal lehet közlekedni és kicsit olyan, mint Velence.

Velence? Ja, igen, azt hallottam, hogy ott épületek vannak! Minek eveznék és néznék épületeket, amikor itt a természetet nézhetem?

Erre nehéz mit mondani! Tovább beszélgetünk és kérdezi, mivel foglalkozunk. Meséljük, keményen dolgozunk és ezért vagyunk boldogok, hogy ide eljutottunk. Erre a válasz:

I work happy, not hard!

vagyis dolgozz boldogan, ne keményen. Felszalad a szemöldökünk: ezt magunkra kellene tetováltatni és soha nem lenne szabad elfelejteni! Kis csónakunk ringatózik a világ másik végén a dzsungel ölelésében, körülöttünk mindenhol madarak, kajmánok, majmok, leguánok és még ki tudja mi minden és megint elkap a flow: de jól van ez így! 

A 3 órás program után arra gondoltunk, gyalog is elindulunk felfedezni a vadon. A bejáratig számos helyen láttuk: csizma kölcsönözhető, de senki sehol. Ahogy elhagytuk a bejáratot hamarosan megértettük, 30-40 centis vízben kellett volna gyalogolnunk és ez csak a kezdet. Hiába, az elmúlt napokban masszívan esett. Nem baj. Fedezzük fel a falu másik végét inkább. Sétálunk egy jót és megebédelünk.

It's raining men

Délután egy magaslatot terveztünk megmászni, ahonnan az egész falu, dzsungel és az öböl is látszik. Az eső ismét rákezdett. Mit csináljunk? Luis szerint egyedül sem élveznénk, gyerekkel pedig nem is javasolja! Oké, program törölve. Igyunk egy koktélt és melegedjünk fel. Ismét elhív a házához, ahol a feleségével is megismerkedünk. Karkötőket készít és árul. Poldinak azonnal akarnak egyet adni, mi a legegyszerűbbet választjuk és természetesen veszünk magunknak is. Legalább a helyieket támogatjuk. Megbeszéljük, este bepótoljuk a tegnapi éjszakai túrát. Az eső azonban valódi trópusi lett, változó intenzitással esett, a dézsából öntik. Elképesztő volt. Soha nem láttunk még ilyet. Visszamegyek Luis-hoz, bocsi, ez a program sem jön össze. Pura vida! Látta az időjárást és sajnálja, és reméli, újra láthat minket. Ha valaki Tortugueroban jár, keresse Luis-t! Mindenki ismer mindenkit, így gyorsan rá fogtok találni. Este megbeszéljük a reggel 7-es indulást, de tanácstalanok vagyunk, mert az előrejelzés hasonló felhőszakadást jelez előre a karibi térségben a következő két napra. Mindenünk nyirkos, semmi nem szárad meg, egy kis napsütésre vágyunk, nincs kedvünk a szakadó esőben a szobában kuksolni. Nagy a dilemma. Oké, reggel a kocsiig eldöntjük a merre továbbot.

Lesz, ami lesz: irány tovább dél!

Reggel Luis is kijött elbúcsúzni. Beülünk a csónakba, rajtunk kívül még két ember jön velünk. Egy fiatal srác vezet és láthatóan élvezi a száguldást és a visszaúton egymást előzgetik, sodródva a folyón. Nagyon élvezzük, fülig ér a szánk. Kiszállunk és döntenünk kell. Irány Cahuita, nem foglalkozunk az előrejelzéssel, majd szakadó esőben táncolunk Bob Marley-re. Szállást nem foglaltunk, mivel nem tudtuk az irányt, de azért kicsit kockázat volt, hiszen két ünnep között van a csúcs és amikor nézegettük a szállásokat, alig volt szabad. Valami csak lesz, gondoltuk. Útközben váltakozott az eső és napsütés, mi felhangosítottuk a latin zenét a kocsiban és verettünk. Az időjárás fölött nincs hatalmunk, így aggódni felesleges - pattint is Timi erre egy nicaraguai sört. Útközben bevásároltunk, így próbáljuk csökkenteni a költségeinket. Mindig van nálunk tortilla, sajt, sonka, zöldségek, gyümölcsök, magok, víz, sör, kóla és persze rum. Bármikor ehetünk és csaphatunk bulit költséghatékonyan.

Megérkezünk Cauitába. Kocsival felderítjük a környéket. A szállások tele vannak, de a hangulat varázslatos. Találunk egy szuper kis szállást, de csak a takarítónővel tudunk beszélni, aki úgy tudja, minden ki van adva, de a fiúk szörföznek és nem tudja, mikor érkeznek vissza. Timi teljesen beleszeret a helybe. Teszünk egy kört és visszajövünk…hátha. Addig nézünk egy másik helyet, ott sincs senki, akivel beszélni tudunk. Visszamegyünk és Zoli megkeresi a wifi kódot és látja, hogy aznapra van még egy szoba, amikor berobognak egy motorral a fiúk.

- Sorry, minden szobánk ki van adva január 6-ig.

- A booking szerint mára van egy!

Megnézik, ja bocs, tényleg van egy! 10 perc múlva már a medencében ülünk a szikrázó napsütésben. Ennyit az előrejelzésről. Boldogság! Poldit ki sem lehet rángatni a vízből.

Ma laza napot tartunk. egy óra múlva jönnek a srácok, hogy lemondtak egy szobát és még maradhatunk két napot és mivel lemondták, így adtak 30% kedvezményt, csak másnap szobát kell váltani. Erre mosolyogva felpattintottunk még egy sört. Hello Karib, hello sunshine! Rövid idő múlva megjött a helyi páros, akiknek a kocsijából ordított az zene. Odajöttek hozzánk, mert a lánynak megtetszett Poldi. Hamar előkerült a hűtőládájuk és én is szaladtam a rumért és kóláért. A zene előcsalogatta az ott lakó nicaraguai idénymunkásokat, akik leugrottak 2 napra pihenni. Náluk is volt egy csomó ital, így igazi medenceparty kerekedett. Ismét szereztünk néhány barátot.

Reggel a szomszédunk fájós fejjel sétál: -Mucha fiesta! Hát igen, ők jóval előbb kezdték. Elköszönünk egymástól, hosszú, boldog életet kívánunk egymásnak. Mi indulunk a Cahuita nemzeti parkba. Vannak emberek, de elviselhető. Mivel az tapasztaltunk, hogy magunk nem sok állatot veszünk észre, így jön velünk egy vezető. Morog, mert zajosak az emberek és ide nem szoktak ennyien jönni. Itt is sokat számít a rutin, sok állatot mutat (Schlegel-lándzsakígyó, lajhár, leguánok, denevérek, pókok, mosómedve, majmok), de egy idő után mondja, eddig jött.

Mi átkelünk egy kisebb folyón és megyünk tovább. Errefelé már nem sok ember jön. Mindenki a bejárathoz közeli fehérhomokos parton napozik. A park ösvénye hol a parton megy, hol bent a dzsungelben. Imádjuk és látunk állatokat, amiket mi veszünk már észre. Timi majdnem rálép egy mosómedvére, de az résen volt, így elszaladt. Pár méter múlva egy lajhár lazul előttünk egy ágon és majmok ugrálnak.

Páran összeverődve figyeljük őket. Poldinak sikerül kimondania azt a mondatot: Szeretek az esőerdőben sétálni.

- Kik laknak az esőerdőben?

- Hát a majmok, lahúk (lajhárokat hívjuk így), kokodrijjók (spanyolul a krokodil), leguánok, gyíkok, kígyók (ha Timi elkoborolt valamerre, mindig kiabált utána:-anya vigyázz a kígyókkal!), papagájok…

Hát mi ezt nem tudtuk 2,5 évesen! - nevettünk. Szerelembe estünk a hellyel, nem akartunk visszamenni, de át kellet pakolnunk a cuccunkat a másik szobába. Gyorsan átpakolunk; az új szobánk nagyobb, így Poldinak külön ágya van. Kiderült, hogy ezért akarták a srácok a költözést, ott kényelmesen elférünk és ugye ezekre a napokra még kevesebbet is fizettünk. Fura érzés, hogy meg sem próbálnak lehúzni, sőt! Pura vida! Poldi nem tágít a medencétől, és a nagy lelkesedésben kimarad a délutáni alvás. Délután elindulunk a Playa negra felé, ahol láttunk egy szuper reggae bárt. Élvezzük a lassulást. Az emberek grilleznek a parton, szól a zene, homok (itt éppen a nevéhez méltóan fekete). Megtaláljuk bárt és kérünk két koktélt és Poldinak egy naturalest, ami friss gyümölcsturmix.  Megvárjuk a naplementét, ami nem olyan szép, mint a nyugati parton, mert a dzsungelben bukik le a nap, de ezt a tragédiát majd később feldolgozzuk. Ahogy elindulunk hazafelé, Poldi egyből elalszik, pedig ½ 7 van. Hát igen, a sok élmény. Nem is ébredt fel másnap reggelig, pedig sétáltunk vele 4 km-t, levetkőztettük és átöltöztettük. A vacsorát a helyi sodából oldottuk meg két karibi étel segítségével. ½ 9-kor már mi is aludtunk. Mucha fiesta!

Másnap reggel ismét szikrázik a nap. Eső sehol, hát gyerünk, megnézzük a Playa negra utáni partot, amit Playa grande-nak hívnak. Tényleg nagy! Míg a negrán voltak emberek, ez teljesen üres, pedig csak néhány 100 méter választja el egymástól őket. Úgy tűnik, itt inkább keresik egymás társaságát az emberek. Mi élveztük a végtelen part látványát! Hintáztunk, fociztunk egy kisebb kókuszdióval, szaladgáltunk a parton, pihentünk. Testi-lelki csatlakozás a természet nagy töltőjére, éreztük ahogy a töltöttségünk elérte a pura vida fokozatot.

Pár óra múlva elindultunk tankolni és megnéztük a Cahuita park másik bejáratát, mert a másik oldalát is meg szerettük volna nézni. Nem engedtek be, mert a parkba maximum 500 ember léphet be, és most már délig bementek ennyien, pedig mostanában hetekig nem volt ennyi látogató összesen. Nem baj, majd holnap reggel. Délutánra maradt a medence. Elkezdtük összepakolni és közeben Timi lebeszélte a Covid tesztet egy fővárosi laborral – Whatsappon (hát igen, az elmaradott Latin-Amerika). Ez két dolgot is jelent: sajnos visszafelé kell most már teszt (az amszterdami átszállás miatt), a másik, hogy közeledik az időpont.

Reggel 8-kor már a Cahuita park bejáratánál vagyunk. Még két autó van, de ők pakolgattak, így egyedül indulunk el. Az ösvény szépen ki van építve, így nagyon biztonságosan lépkedhetünk, de mégis tökéletes a dzsungel élménye és hihetetlen sok állatot látunk, köztük tukánt is. Valahogy nagyon elkap a természet minket és a sétánk közben egyértelművé válik, ha életünk filmje lepereg, a mai napból biztosan lesz benne pár kocka. Találunk egy gyönyörű, fehérhomokos partot, Punta Vargast, ahol letáborozunk.

A látvány emlékeztet a 70-80-as években divatos poszterekhez. A teremtő igen jó kedvében lehetett: a tenger türkiz, az ég kék, a part festői, mi boldogok. Az embernek ilyenkor szélesre kell tárnia a lelkét az élmény feldolgozására! Délután megjelent egy másik pár, de mi éppen indultunk. Mire összepakolunk még két család érkezik. Hálásak vagyunk, hogy eddig vártak, így meghagyták az élmény nekünk.

Szállás a dzsungel közepén

Indulás mélg délebbre a Puerto Viejo-hoz közeli szállásunkhoz, ezt előre foglaltuk, de tényleg nem voltak már foglalható helyek. Az úton nagyon sokan vannak, dugó van és sok a bicikli. Szokatlanul nagy a tömeg. Szerencsére mi a falutól 5 km-re lakunk bent a dzsungelben.

Egy lajhár köszönt érkezésünkkor. A tulajdonos egy kanadai házaspár. Rögtön elkezdenek mesélni, 3 éve jöttek, mindenüket eladva költöztek ide. Szuperül indult minden, de aztán jött a Covid és 8 hónapig nem jött turista. Itt mindenki a turizmusból él, és egyik napról a másikra vége. Az embereknek semmi tartalékuk nem volt, így gyorsan kialakult a cserekereskedelem, egy idő után teljesen eltűnt a pénz. Hihetetlehát még az, hogy itt tényleg az emberek nem panaszkodnak erről, hanem arról mesélnek, hogy ebben az egészben mi volt a jó; hogy rájöttek, mi a fontos, az emberi kapcsolatok elmélyültek. Szerencsére pár hete elkezdtek szállingózni a vendégek és most minden tele van, de eddig a külföldiek jöttek, most a helyiek indultak el a nagyobb városokból. Elindultunk a közeli partra, ami a Playa Chiquita nevet viseli. Naplemente után készítünk magunknak vacsorát, Poldi gyorsan elalszik, mi pedig nem várunk, kibontjuk a pezsgőnket, hiszen szilveszter van. A házigazdák kiraktak pár italt és nasit. Tovább beszélgetünk és éppen indulni készültünk, amikor a férj megjelent egy üveg rummal, így sikerült nekünk is fennmaradnunk éjfélig.

Boldog új évet! Kicsit fáradtan indulás Manzallinora. Nem fárasztalak benneteket: roncs, tenger, napsütés, Timinek hol enyhe, hol súlyosabb fejfájás. Hiába a pezsgő-rum kombó veszélyes a neuronokra.

Délután biciklire pattantunk, megnéztük még a közeli Cocles partot:

majd eltekertünk még Puerto Viejo-ig is, de a tömeg láttán vissza is fordultunk és lementünk a Playa Chiquita másik részére. Itt a parton aftereztek, szerencsére a mi zenei ízlésünknek megfelelően így egy kis chillezéssel zártuk az új év első napját.

Másnap jól kialudtuk magunkat. Reggel lementünk békákat nézni, amelyek hihetetlen neon színekkel pompáznak. Szerencsére a szállásunktól nem messze tanyáztak. Úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a helyi rescue centert, mert jókat mondtak róla, de erről nem írunk sokat, mert a felénél eljöttünk. Kárpótlásként bevetettük magunkat egy karibi étkezdébe ahol végre kipróbálhattuk a helyi homárt és élveztük a finom gyümölcsök ízét. Poldinak tanítgatjuk: lazulunk! Délután a tegnapi part, mert közel van a szálláshoz és mert szuper. Letámasztjuk a biciklit és sétálunk. Poldi odarohan egy helyi kisfiúhoz és spontán átöleli: szeretem, mondja. A szülők mosolyognak, majd Poldi kap egy hatalmas szelet dinnyét, akkor mint a feje. Mi beszélgetünk egy kicsit és ámulva nézzük, ahogy a két gyerek egymásra talál. Valahogy van közös nyelvük. Elképesztő. Ezt hol veszítjük el?

Hasta Luego, Caribe! Hola, volcanos!

Másnap fájó szívvel indulunk Cartago felé. Nem sietünk. Úton beköszönünk a francia srácoknak, eszünk egyet. Mára nincs különösebb tervünk. Délután érkezünk a város határához és hatalmas dugó van. Basszus, vasárnap este van és mindenki jön haza. Upsz, ezzel nem számoltunk. A szállásunk a város másik felén van. Ok, újratervezés és gyorsan találtunk egy panziót a közelben a maps.me segítségével. Nagyon szuper volt a szállás és kifejezetten olcsó és ami extra, volt egy kis játszótér Poldinak. Estére találtunk egy szuper éttermet 200 m-re a szállástól, ahonnan az egész városra ráláttunk, az étel szuper volt és az egyik legolcsóbb volt az út alatt. Itt nincsenek turisták.

A csúcson: Irazu

Reggel indulás az Irazuhoz, ami 3500 m magasan van. Előszőr rosszul sikerült beütni a bejáratot így 10 perccel hosszabb úton mentünk, de a látvány igazán pazar volt. A kis autónk hangos nyöszörgéssel kapaszkodott. Elértük a felhők magasságát és zuhogott az eső. Egy pillanatra az Alpokban éreztük magunkat. Szép lassan emelkedtünk és arról beszélgettünk, lehet, hogy a felhők süvege elrejti majd a látvány, mert 2 perc már a cél. Abban a pillanatban megszűnt az eső és kisütött a nap! Micsoda mázli. Mi voltunk az elsők....ráadásul még egy szivárvány várt minket!

Kiszálltunk és fáztunk. Fura érzés volt, már régen nem éreztük…Poldi meg is szólal, hogy menjünk inkább az esőerdőbe! Haha! Gyorsan feladtuk a pulóvert, kabátot rá és elindultunk. Fenséges látvány. Megpróbáltunk drónnal is felvételt csinálni, de 20 m emelkedés után önálló életre kelt és a rövid cikázás után a földbe csapódott. Szerencsére nem tört össze, de szerelni kell. Nagyon szép a kráter és izgalmas a holdbéli táj.

Gyorsan szaladt az idő, így elindultunk a Covid tesztre, mert kell az indulásnál. Délután 2.30-ra kellett érkezni, de nem tudtuk a forgalmat kiszámítani, így egy órával előbb érkeztünk. Utazásunk legizgalmasabb órái következnek. Nagyon figyeltünk mindenhol, kerültük a tömeget és a tömegközlekedést, viseltük a maszkot, de nem lehet tudni. Vizsgálat profin meg volt szervezve, egy parkoló hatodik emeletén, így a parkolásunk is ingyen volt. Szerencsére nem kellett várnunk, gyorsan leveszik a mintát az orrból és már mehetünk is.

Nyertünk egy kis időt. Nézelődünk a fővárosban, de tényleg nincs semmi izgalom, így megyünk a Alajuelába arra a szállásra, ahol érkezésünkkor voltunk. Kipakolunk a kocsiból és este egy mexikói étterembe mentünk, mert nagy szerelmünk ez a fajta ízvilág (és mert azért a gallo pinto-casado vonalat is meg lehet ám unni egy idő után…). Minden második asztalnál lehet ülni. Odajön hozzánk egy idős bácsi és gratulál, milyen szép család vagyunk. Kedves, bár nem szomjas, láthatóan törzsvendég. Szuper kiszolgálás, remek kaja. Fizetés után elindulunk haza, 1-2 durranás, kérdezi Poldi

Mi ez?

Petárda

- válaszoljuk. Jön szembe velünk egy fiatal, aki ököllel ütöget egy bádogfalat, ami egy építkezést zár le. Megyünk tovább és ott áll a bácsi.

Nem volt gondunk a sráccal, aki ütögette a bádogot?

Nem, nem szólt semmit, csak ment.

Nekem volt!

mondja. - Nézd mi van a kezében - szisszen fel Timi magyarul. B…egy pisztoly! Szép estét -mondjuk és szépen, nyugodtan elindultunk és elfordultunk a saroknál. Akkor ez mégsem petárda volt.

Poás: a vulkán, ami nem adta magát

Másnap reggelre jött a teszt eredménye: Negatív! Huhuuu! Erre a napra a Poas vulkán volt a cél, ahová 8-ra odaértünk. Alig volt valaki. Elvileg vezetett túrán nagyobb csoporttal kell megközelíteni a krátert. Nekünk a fejünkbe nyomták a sisakot és mehettünk. Ezt a vulkánt ritkán lehet teljes szépségében látni, sajnos nekünk sem sikerül. A felhősapka nem mozdult a vulkán tetejéről…kivártuk a maximálisan itt tölthető 20 percet (plusz még egy kicsit), de végül szomorúan indultunk tovább, sajnos a Cerro Chatonál és itt sem láttunk krátertavat és micsoda csalódás lehet ez szegény Poldinak és még nagyobb a szüleinek!

Random program: vízesés, krátertó, dzsungeltúra

Még van egy fél napunk, akkor most merre? Tenger nyugaton és naplemente, vagy itt nézzünk egy random megjelölt lagúnát. Utóbbi mellett döntöttünk. Útközben vettünk helyi sajtot, epret, amit sűrített tejjel és csokisziruppal öntöttek le - szegény eper meggyalázása. Aztán megálltunk egy kétlépcsős vízesésnél, aminek az volt az érdekessége, hogy volt egy ösvény a vízesés mögé. Milyen jó, mint a filmekben. A hangulatunk is kezdett jobb lenni.

- Itt kell balra fordulni a tóhoz.

- Biztos? Ezt az utat nem használják!

Éppen arra sétált egy bácsi, mondtuk, hogy merre akarunk menni. Ránéz a kocsinkra, 4x4? akkor ezzel menni fog. Ok! Indulás. Szerencsére nem volt nagyon rossz az út, de a terepes kocsi kellett. Megérkezünk a lagunához. Atya ég! Egy krátertó, aminek a peremét befedte a dzsungel. Halljuk a majmok bőgését. Eszembe jutott Quimby szövege: „de azért szeretlek én élet, mert te olyan jó vagy hozzám, ha néha el is vettél, később mindent bepótoltál…” Nyakunkba vettük a lábunkat és lesétáltunk – igazi dzsungeltúra kerekedik. Nem tudjuk megunni az őserdőt, sőt már össze is barátkoztunk. Csendben sétálunk egymás mögött az ösvényen. Próbálunk minden pillanatot elraktározni. Tudjuk ezek utazásunk utolsó természeti képei. Élvezzük. Már sötétben érünk a kocsihoz, nehezen indulunk vissza.

Másnap reggel már csak a pakolás maradt; elbúcsúztunk Hacukitól a kis kocsinktól. Nagyon megszerettük és sokat hozzátett az élményeinkhez. Ahogy közeledünk a reptérhez végig peregnek a kalandok, élmények. Mennyi minden történt! Hihetetlen! Mindezt egy 2,5 éves gyerekkel, aki, amikor leszálltunk Budapesten 20+ óra utazás utám, azt mondta

–Repüljünk még, ne szálljunk le! Utazzunk még!

Rajtunk nem fog múlni, Poldi! Jöhetnek az újabb közös kalandok, és már alig várjuk, merre visz minket tovább az élet...de egy biztos: minden út egy hatalmas élmény így együtt; a Gazdag Part pedig valóban sokkal gazdagabbá tette az egész kis családunkat.